19. Kael

Megitatom Sennát a teával, majd az ágyamhoz kísérem.

– El fogsz tőle aludni. Pár órán át tart majd az egész, színes álmaid lesznek, és amint felébredsz, én visszajövök hozzád.

– És akkor megitatsz a borral is? – rebegi. Nem kell külön magyarázat, pontosan tudja, miért akarom az afrodiziákumos bort odaadni neki. Már csak pár óra, és úgy teszem magamévá, ahogy vágyom rá. Magába szív majd, velem együtt fog kiáltani és elélvezni. Az én gyönyörű, kívánatos papnőm átadja magát és felken a testével. A vérével. Bódító a gondolat, megszédülök tőle. Részeg vagyok, zsong a fejem, máris százszorta jobban akarom ezt a leányt, mint kellene. Nem szeretném megtartani őt, nem ez volt a terv. Amíg alszik, elrendezem a sorsát. Már a győzelmem előtt beszéltem Gaiusszal, a patríciussal, aki határozottan érdeklődött Senna után, akkor is, ha már nem tiszta. Emelné a háza presztízsét egy papnő szolgáló, és persze ő is szívesen kipróbálná, milyen egy ilyen leánnyal hálni.

Jamelre bízom Senna, amíg elmegyek a patríciushoz. A fiú eunuch, nyugodtan otthagyhatom vele a szendergő kis galambot.

Gaius pár utcányira lakik, épp a vacsoráját fogyasztja, amikor megzavarom. Testes, magas, őszülő hajú férfi. Vörös szegélyű tunikában ül a hatalmas asztala főjén. A szobában füstölő és sültek illata száll, mögötte olajlámpások égnek, fényük megcsillan a finoman festett görög porcelánvázákon.

– Kael, barátom! – kiált rám, amikor a szolgája beenged. Nem vagyok a barátja, ahogy Rómában senkinek sem, de a látszatot kínosan fenntartom. – Foglalj helyet.

A szolgája kihúz nekem egy széket, azonban én visszautasítom.

– Csak egy gyors alku erejéig zavarnálak, uram – felelem, és igyekszem csak fele olyan részegnek tűnni, mint amilyen vagyok. Bár nem sokat számít, már Gaius is rendesen felöntött a garatra.

– A papnőről van szó? Máris kedvedet lelted benne, és már meg is untad? – heherészik a patrícius. Hirtelen ellenérzés támad bennem a szavaira. Nem, szó sincs róla, hogy máris meguntam volna Sennát. Mindössze nem akarok elkezdeni ragaszkodni hozzá. Nem akarok asszonyt tartani, mert elgyengít. Ennyi az egész.

– Finom falat volt, de ahogy korábban is mondtam, nem szeretném, ha elterelné a figyelmemet a küzdelemről – felelem szárazon. Gaius nevető szemmel méreget.

– Nem tettél kárt benne, igaz? Ha szakadt odalent, akkor sajnos nem adhatom oda érte a teljes árat, amiben megegyeztünk.

– Mindössze egy előleget kérek most. Ha eljössz érte, magad is meggyőződhetsz róla, hogy kifogástalan állapotban van. Finoman bántam vele. És tudom, hogy te is úgy fogsz – alaposan megnézem a körülötte sürgő-forgó szolgákat. Mind egészséges, jó súlyban van, a mozgásuk könnyed. Nem sántítanak, nincsenek rajtuk sérülések. Gaius nem fog Sennában sem kárt tenni.

– Jó gazda vagyok – mosolyog rám a patrícius. – Mikor kívánod átadni?

Összeszorul a torkom a kérdésre. Magam is meglepődöm a zsigeri ellenszenven, amit a kérdés kivált belőlem. Túl sok bort ittam ma éjjel.

– A hétvége megfelel neked? Addig betöröm, hogy neked kevesebbet kelljen bajlódnod vele – felelem végül. A számban keserű íz terjed szét a szavakra. Talán romlott volt a bor?

– Tökéletes – felel Gaius, majd egy kis zsákot hozat az egyik szolgájával. – Ötszáz aureusz most, ötszáz később, ha a papnő kifogástalan állapotban van – nyújtja felém a bőrtasakot. Átveszem a négy kilót nyomó aranyat, az érmék csilingelnek, a súlyuk húzza a karomat – és a szívemet. Fojtó bizonytalanság árad szét bennem. Hirtelen egyáltalán nem akarok megválni Sennától, de az alku az alku. Valószínűleg csak a feszültség beszél belőlem. Ha magamévá tettem, már egy cseppet sem fog érdekelni a sorsa.

Fejet hajtok Gaius előtt.

– Köszönöm, uram! Ígérem, hogy sértetlenül és jólnevelten adom át neked.

Gaiusszal kezet rázunk, az alku megköttetett. Bukfencezik a gyomrom. Ostoba szégyen és kétkedés kerít hatalmába. Senna, oda foglak adni ennek az embernek. Ez volt a tervem, és végig is viszem. Nem hagyom, hogy egy asszony bája elvegye az eszemet. Elveszem tőled, amit akarok, és utána megnyugszom. Biztos vagyok benne, hogy így lesz.