Natasha adventi novellája 3.

5.

Odakint a havazás enyhül, így Celly, Solana és Serafina felöltözteti a gyerekeket, hogy kimehessenek játszani a téli mesevilágba. Alig várom, hogy Adri is velük tarthasson. Imádni fogja a sok kis játszótársát. Bárhogy is viszonyuljanak hozzám a többiek, teljesen biztos vagyok benne, hogy Adriánát gondolkodás nélkül befogadják majd, és hatalmas családban fog nevelkedni. Nagyon szerencsés a kisbabám.

Mosolyogva figyelem, ahogy az apák kiterelik a totyogókat a hóba, egyedül Hélia marad bent a hordozójában, és édesdeden elalszik a kandalló pattogó tüze mellett.

Celly a nappaliba hozatja a karácsonyfadíszeket Ximenával, hatalmas, csillogó dobozok kerítik körbe a két méter magas, dús lucfenyőt.

– Van kedved díszíteni, Natasha? – kérdi lágyan Celly. Óvatosan, mintha tudná, hogy máris elbizonytalanodtam, mert Neels kiment, hogy ő is kivegye a részét a gyerekeknek rendezett szánkóversenyből. Kinézek a nappali üvegajtaján. Odakint felsorakoztak a szánkók, a fiúk húzni kezdik őket, a gyerekek kacagnak. A „versenypálya” a filagóriáig tart, amit jégbarlanggá változtatott a folyamatos havazás és szél.

– Azt hittem, a kicsikkel csináljátok – felelem a pulóverem szélét húzogatva.

– A fiúknak még nincs ehhez elég türelme – feleli Solana. – Egyébként is túl rosszcsontok, csak összetörnék a díszeket.

Elképedek. Akkor mégsem Solana fiait várták a dekorálással?

– Jobb, ha a gyerekek csak akkor látják meg, amikor már kész van. És nem nyúlkálhatnak hozzá – teszi hozzá Celly. – Csak nézni szabad.

– Akkor…

– Téged vártunk vele – mosolyog rám Celly. – Neked ez az első. Nem akartuk, hogy bármiből is kimaradj.

Hatalmasat dobban a szívem. Engem vártak? Engem vártak!

Bizonytalanul lépek a dobozokhoz, az arcom ég zavaromban. Én meg felmentem a szobámba, és ki se akartam jönni! Olyan buta voltam!

Celly felhangosítja a karácsonyi zenét, és nekilátunk a díszítésnek. Furcsa a dinamika a társaságunkban. Neels a vezér, ezt mindenki tudja és elismeri, de a nők között valahogy mégis Celly a családfő. Ő szervez és koordinál minden családi eseményt, ő figyel mindenki jólétére és a közös hangulatra. Néha úgy érzem, ez talán az én feladatom kéne, hogy legyen, elvégre én vagyok a vezér felesége, de nekem ez nem menne. Ennyi emberre figyelni, ennyit szervezni, és mindenkit összetartani… még magamat is alig tudom összeszedni.

A lányok először az égőket veszik ki, és szervezett, gyakorlott mozdulatokkal tekerik körbe a fát, majd egyből fel is kapcsolják az izzókat. Máris csodásan fest a fenyő a sok apró LED szikrázó fényében úszva. Szemkápráztató.

Megsimogatom a hasamat, alig várom, hogy Adri is lássa.

– Rúgott? – kérdi izgatottan Serafina.

– Csak eszembe jutott, mennyire fog neki tetszeni – felelem pironkodva.

– Jövőre már ő is itt lesz velünk – mosolyog Celly. – Nagyon várom, hogy lássam Neelst apaként. Jól fog neki állni.

– Imádják őt a gyerekek – jegyzi meg Solana. Ritka, hogy bármilyen megjegyzést is tegyen a férjemre, az pedig még inkább, hogy az pozitív legyen. Még mindig tart tőle egy kicsit, és azt hiszem, ez felerősödött, mióta kiderült, hogy az ő apja is alfardo volt.

– Ő is imádja a gyerekeket – felelem büszkén. Ha magamra nem is, Neelsre nagyon büszke vagyok. Nagyszerű ember. Erős kezű, de kedves és nagyvonalú. Őszintén törődik a családjával.

– Biztosan nagyszerű apa lesz. – Celly a kezembe ad egy doboz díszt, majd ő maga is felvesz egyet és a fához lép.

– Máris az – előkapok egy piros, glitterrel borított gömböt, és kiválasztok egy ágat, amire felakasztom. – Nagyon várja Adriánát.

– Folyton róla beszél – folytatja Celly. – Nagyon örülünk, hogy ilyen új szenvedélyt talált.

Az ajkamba harapok. Hát igen. Neelsnek eddig merőben más jellegű szenvedélyei voltak, azt hiszem, mindenki meglepődött, mennyire rápörgött a gyerek-témára. Kivette a részét a gyerekszoba berendezésből, babakocsi választásból, és a kis ruhatár megvásárlásából. Szeretett volna biztos lenni benne, hogy Adri mindenből a legjobbat kapja.

– El fogja kényeztetni Adrianát.

– Nehogy azt hidd. Ethelynnél nagyon szigorú volt – lép be a szobába Jamie, és megragad egy dobozt, majd valósággal hajigálni kezdi a díszeket a fára. Összehúzza a gyomromat a közelsége. Solana után ő a második, aki a legnehezebben tud elfogadni engem.

– Meguntad a mókát? – kérdi Celly.

– Megfagyok. Nem bírom a hideget – vallja be Jamie, és távolabb lép a fától, hogy ellenőrizze, szépen rakta-e fel a gömböket, majd párat megigazít. – Darius teleszórta a kapucnimat hóval, úgyhogy belenyomtam a fejét egy nagy kupacba, aztán otthagytam.

Felkuncogok a válaszra. Ők az egyetlen pár a köreinkben, akiknél a romantika sokkal inkább a játékot és versengést jelenti, mintsem a kedves, gyengéd gesztusokat. Sem Neelsről, sem Rióról vagy Magnusról nem tudom elképzelni, hogy telepakolja a felesége kapucniját hóval. Bár azt simán kinézem Cellyből, hogy erre adott esetben visszavágással válaszolna.

Jó hangulatban díszítünk tovább, nemsokára csatlakozik hozzánk Ethelyn is, aki szintén megunta a havat, és Celly az első itteni karácsonyukról kezd mesélni.

– Ethelyn még totyogó volt. Sosem felejtem el, amikor Neelsszel mézeskalácsot díszítettek.

– Egy tankot csinált belőle – nevet Serafina. Nem tudok meglepődni a dolgon.

– Meg egy véres harcteret – teszi hozzá Celly.

– Mézeskalácsból? – kérdezek vissza.

– Aha. Hóval borított harcteret porcukorral és piros ételfestékkel.

– Aranyos… – mormogom.

– Tudtad, hogy itt kérte meg Magnus Celly kezét? – fordul hozzám Sera.

– Nem, fogalmam sem volt róla – hüledezek.

– Feldíszítettük a filagóriát Yagóval – folytatja Sera. Celly tekintete fátyolos lesz az emlékre. Meghatódott. Azt hiszem, a terhességi hormonok teszik, de az én szemem is könnybelábad a gondolatra. Celly lesüti a szemét, így vele nem tudok összenézni, és hirtelen Solanával találjuk meg egymást. Ő is meghatódott kicsit.

– Akkor jöttetek össze Yagóval, nem igaz? – kérdi Jamie.

– Igen – feleli Sera. – Rizikós volt. Nem tudtam, hogy fog rá a bátyám reagálni.

– Rio és Yago régi barátok voltak – magyarázza Celly.

Hirtelen belém hasít a felismerés, mennyi szálon kapcsolódom a többiekhez ezzel a házassággal és a testvéri szállal köztem és Solana között. Rio a sógorom, Sera a húga. Ők is a rokonaim lettek, amikor kiderült a kis titkom. És a kisbabám rokonai is. Solana voltaképp Adri nagynénje. Azt hiszem, meg kell próbálnom közel kerülni hozzá, ha másért nem, akkor Adri kedvéért. Jár neki, hogy jóban legyek a rokonaival.

 

6.

Kivárok. Amikor már alig van szabad ág a karácsonyfán, a lányok lassan elszállingóznak mellőlünk, kimennek a konyhába mézeskalácsot díszíteni, vagy a gyerekekhez az udvarra kakaót vinni. „Hadd szenvedjenek a férfiak a felpörgött kicsikkel.”

Solana azonban nem megy. Szeretném azt hinni, hogy miattam.

Pár percig csendben vadászunk a még üres kis ágakra, és szorgosan pakoljuk a díszeket. Csak a zene szól körülöttünk, kellemes hangulattal tölti be a nappalit, a reggeli szorongó hangulatnak már nyoma sincs. Mindketten feloldódtunk a vidám beszélgetésben, talán csak ennyire volt szükségünk. Egy kis kötetlen együtt töltött időre, ami alatt megszokhatjuk egymás jelenlétét egy ilyen intim családi pillanatban.

– Szeretsz fiús anyuka lenni? – teszem fel ötletszerűen az egyik legbutább kérdést, ami csak lehetséges.

– Nagyon. Bár azért néha reménykedem, hogy lesz majd egy kislányom is. Mostanában próbálkozunk Rióval – feleli sejtelmes mosollyal Solana. Meglep a hirtelen őszintesége. Erről fogalmam sem volt, talán én vagyok az első, akinek említi.

Kipillantok az üvegajtón. Odakint Rio és Yago épp hóembert épít a kicsikkel. Neels a távolban Ethelynnel sétálgat, elmélyülten beszélgetnek. A teraszon Jamie és Darius kakaót iszik, és csendben, egymás kezét fogva nézik a havas hegyeket a távolban. Úgy tűnik, már nem akarják megfürdetni egymást a hóban.

Egy pillanatig ismét hallgatunk Solanával. Lassan gyűlik bennem a feszültség. Valamit még mondanom kéne. Be kellene indítanom ezt a beszélgetést, ez egy remek alkalom, most nem adhatom fel.

De semmi sem jut az eszembe.

Az ajkamba harapok. Solana pillantását keresem, de ő megint elmerül a gondolataiban. Elvesztettem? Ennyi volt, máris visszahúzódott a saját kis világába?

Elszontyolodom. Fránya terhességi hormonok!

– Mesélnél… – szól hirtelen. A zene leáll, a gyomrom összerándul, vágni lehet a feszültséget a szobában. Solana elbátortalanodik a hirtelen támadt csendben, és úgy tesz, mintha meg sem szólalt volna.

Gyorsan a hangszóróhoz lépek, és újraindítom a lejátszási listát. Nem hagyhatom elúszni a pillanatot.

– Miről meséljek? – kérdem idegesen. Solana tekintete elkomorul.

– Nem tudom, hogyan kellene neveznem őt – vallja be a kezét tördelve.

– Apa – motyogom döbbenten. Fagyottan. – A te apád is.

– Nem úgy viselkedett – sóhajt fel Solana.

– Nos… – Mit mondhatnék erre? Velem sem? Ez nem teljesen igaz, de így sem jártam jobban.

– Nem akarok irigynek tűnni. Tudom, hogy borzalmasan bánt veled. De téged elismert a lányának, csak erre akartam kilyukadni – hadarja idegesen Solana.

– Igen. Engem el.

– Tudtad, hogy megvett? Az exem… felrakott a darkweben egy oldalra, és az az ember… az apánk, megvett. Nem tudom, mi célból.

– Tudom. Neels elmesélte – sütöm le a szememet. Valamiért szégyellem magam apa helyett, mintha én is valamiképp részese lennék annak, amit tett.

– Rebeccát felbérelte Neels ellen. Azt ígérte neki, hogy igazi apa-lánya kapcsolat lesz köztük. Talán tőlem is valami hasonlót akart.

– Lehet. – Megvilágosodom Solana szavaitól. Talán épp ezért tart távolságot Neelstől. Minden nap bebizonyítja, hogy neki semmi köze az apánkhoz. Esze ágában sincs beteljesíteni azt az úgynevezett jóslatot, amit én végül majdnem valóra váltottam.

– Nem ellened mondom ezeket. Csak annyira… furcsa ez. Te tényleg ismerted őt.

– Igen. Valamennyire ismertem.

– Zavar, hogy… – Solana hangja elcsuklik, a kezében megremeg a gömb, amit épp a helyére szeretne tenni. – Nagyon zavar, hogy… – A szeme megtelik könnyel. Elszorul a szívem, azonnal nekem is elhomályosul a tekintetem. – …minden szarsága ellenére, szeretném tudni, hogy ki volt. Csak tudni akarom, milyen ember volt, ennyi az egész! – zokog fel Solana. Mellé lépek, óvatosan érintem meg a vállát. Megdermed, de nem látom az arcát, mert az én szememből is ömlenek a könnyek. – Tudom, hogy nem lenne szabad, el kéne engednem az egészet, de valahányszor meglátlak, csak arra tudok gondolni, hogy tudsz valamit, amit én nem, pedig egész életemben erre a tudásra vágytam. Akkor is, ha szörnyű, akkor is, ha semmi közöm hozzá. Csak… tudni akarom az igazat róla. – Már válaszolnék, de Solana egy nagy hüppögés után folytatja. – De sosem merem megkérdezni, mert meghalt, és ellenség volt, és nem lenne szabad róla beszélnem, nem lenne szabad akarnom ezt a tudást. És te biztosan gyászolod még, mert téged… nevelt. Nem akarlak felzaklatni, Natasha. Bocs, hogy elcseszem az első karácsonyodat! – kiált fel fájdalmasan, majd megrázkódik, és már semmi másra nem képes, csak elkeseredett sírásra. A kezem sután nyugszik a hüppögéstől megremegő vállán, csorognak a könnyeim.

– Nem rontottad el! – cincogom. – Solana, én bármit megtennék, hogy jóban legyünk. Annyit mesélek neked róla, amennyit szeretnéd, csak… – Csak engedj közel magadhoz. Nem mondom ki. Nem merem. Ilyesmit nem lehet kérni. Ezt ki kell érdemelni.

– Tényleg nem akarlak ezzel nyomasztani. Tudom, hogy szörnyű volt veled – szabadkozik Solana. Megtörli a szemét, majd egy csomag zsepit húz elő a farmerzsebéből. – Kérsz?

– Aha – savanykásan elmosolyodom. Együtt sírunk. Ez az első dolog, amit testvérekként csinálunk. Talán nem is lehetne másképp. Kivesz nekem egy zsebit, és egyszerre, trombitálva fújunk orrot.

– Ne haragudj, hogy undok vagyok veled – tör ki újabb zokogásban Solana.

– Dehogy haragszom! – vetem ellen azonnal. – Mi lenne, ha kimennénk sétálni? Mesélnék róla. Mindent elmondanék, ami csak eszembe jut. A jót és rosszat is.

Solana hálásan törölgeti meg a szemét.

– Menjünk! – feleli remegő hangon. Egy pillanatig csak állunk egymással szemben, várunk valamire. Egy pillanat bátorságra. Egyszerre borulunk egymás nyakába, újra hüppögésben törve ki.

– Vigyünk sok zsepit. Meg forró csokit – suttogom a fülébe.

Solana keserűen felnevet.

– Vagy inkább forralt bort. Ja bocs, neked azt most nem lehet.

– Te igyál nyugodtan – nevetek a fülébe.

– Lehet, hogy nekem sem kéne – motyogja szégyellősen.

Hát persze. Lehet, hogy terhes a következő unokahúgommal vagy -öcsémmel. A múltunk beárnyékol minket, de az életünk nem állt meg. Ki fogunk mászni ebből a hullámvölgyből, és ezúttal már együtt.