16. Kael

A falloszomat a derekához illesztem, mozgatni kezdem. Nem így akarom a magamévá tenni, de a vágyam kínoz. A herém feszül, órák óta állok harci készültségben, ingerültté tesz. Dühít, hogy a türelmem és gyengédségem semmit sem ér neki, de az istenekre! Nem így akarom megtenni vele. Érzem az undorát. A félelmét. Annak a gyönyörnek, amit a dézsában okoztam neki, már nyoma sincs.

Nincs szükségem a szerelmére, mégis zavar, hogy gyűlöl. Miért?

Nem hagyhatom, hogy elgyengítsen egy leány!

Megragadom a hasánál fogva, a selymes bőr alatt feszülnek a gyenge izmok, közelebb vonom magamhoz. Nem reagál rá. Elkapom az arcát, magamhoz fordítom. A szeme a semmibe réved, és ő csak mormol, akárcsak a vacsoránál. Imádkozik.

– Elhagyott téged! – rivallok rá. Borszagú a szám, kissé én is megundorodom magamtól. A szerszámom köztünk feszül, Senna testétől lüktet, de az üres tekintete elpuhítja.

Túlságosan emlékeztet így más üres tekintetekre. Olyanokra, amiket a hosszú úton Rómába láttam.

Nem ez volt a tervem vele. Mióta megízleltem a gyönyöre zamatát, már nem.

Senna megállíthatatlanul mormolja az imáit. Felbőszít vele. Miért kellett egy ilyen leányt elrontani? Miért kellett elvenni tőle a gyönyör képességét? Retteg a testi örömöktől, megveti magát miattuk, akkor is, ha akarata ellenére érezte őket.

– Honnan tudod, mit vár tőled Diana? – kérdem rekedtes, bortól mámoros hangon. – Honnan veszed, hogy valóban szűzként akar téged?

Senna megdermed.

– Így szól a hitem.

– Azt emberek alkották. Küldött valaha jelet Diana, hogy szűznek kell maradnod?

Senna elborzadva mered rám. Istenkáromlás minden kérdésem, de nem érdekel. Diana legyőzetik Varkund által, amint elvettem a papnő szüzességét. Tudom, hogy így van. Én ugyanis szinte minden éjjel Varkunddal álmodom, közvetlenül kapom tőle az utasításokat.

– Járt már valaha Diana az álmaidban? Beszélt hozzád?

Senna hallgat.

– Mit számít az? – kérdi hirtelen indulattal.

Elmosolyodom.

– Én tudom, milyen, amikor üzen egy isten. Biztos vagyok benne, mit vár tőlem. Te hogy lehetsz ennyire elhivatott, amikor emberek mondták meg neked, mit tegyél, hogy jól tiszteld az istenedet?

A papnő némán, hatalmas szemekkel bámul rám. Teljesen megváltozik a szeme csillogása. Pillanatnyilag nem félelem villan benne, hanem valami csodálatféle.

– Hogyan… hogyan beszélsz az isteneddel? Ki az egyáltalán?

– Nem ismered. Nem római – zárom rövidre. Nem szeretek a hitemről beszélni. Veszélyes.

– Akkor csak annyit mondj meg, hogyan beszélsz vele! – kéri reményteljesen. Lelkesedve. Mintha teljesen elfelejtette volna, hogy a meztelen testünk összesimul.

– Eljön az álmaimban. Egyszerűen meglátogat – vonok vállat, és élvezem Senna elképedt tekintetét magamon. Irigykedik. Talán hitetlenkedik is egy kicsit. – Hozzád sosem jön Diana? Nem üzen semmit?

– Üzen… – hebegi. – Csak kissé homályosan. Neked…?

– Egyértelműen beszél – veszem elejét a kérdésnek. – De ha magától nem tenné meg, akkor van egy teafőzetem is, ami segít kapcsolatba kerülni vele.

Senna megdermed, majd lassan teljes testtel fordul felém. Engedem, hogy szabadon mozogjon, kissé el is húzódom tőle, hogy minél kényelmesebben érezze magát. Kezd megnyílni felém, és ez őrjítő vágyat kelt bennem. A kis galamb közelebb merészkedett hozzám, és legszívesebben most azonnal lecsapnék rá, de tudom, hogy még nem szabad. Jó vadász vagyok. Tudom, meddig kell várni a prédára.

– Szerinted Dianát is… el lehetne érni vele? – hebegi.

– Egészen biztos vagyok benne – vigyorgok rá. – Ahhoz repít az álmaidban, akihez a legjobban vágysz.

A papnő hallgat. Mélyen a szemembe néz, majd hirtelen süti le. 

– Sosem használtál főzeteket? – kérdem ravaszul.

– Használtam – motyogja. 

– De…?

– De nekem… nem működnek.

– Az enyém működni fog – súgom mámoros hangon. Óvatosan nyújtom a kezemet Senna arca felé. Nem húzódik el. Engedi, hogy megsimítsam a selymes, vörös orcáját, közben beharapja az alsó ajkát.

A tekintetünk összefonódik, Sennáé megtelik könnyel.

– Adnál nekem abból a főzetből?

– Hát persze! De csak akkor, ha én is kapok valamit cserébe!