Natasha adventi novellája 2.

3.

A hálószobában kuporgok a harmadik emeleten, és forró csokit iszom. Odakint nagy pelyhekben hull a hó, lassan fehér függönyt húz az ablaküvegre, mintha el akarna zárni a külvilágtól.

Teszek rá.

Beraktam egy karácsonyi filmet, de csak bambulok, nem igazán figyelek rá. A hasamat simogatom, igyekszem ellazulni, legszívesebben elaludnék, mert akkor gyorsabban telik az idő, de cseppet sem vagyok álmos. Pedig most nem szabad idegeskednem.

Mióta megtudtam, hogy terhes vagyok, folyton attól félek, hogy Adriana valahogy megérezte a félelmemet Neelstől, és „beleégett”. Azt mondják, a babák már a fogantatásuktól tudják, hogy várják-e őket. Én pedig az elején nagyon nem voltam benne biztos, hogy Adrit akarja-e Neels. Mi több, rettegtem, hogy esetleg… valami rosszat tenne vele.

Nem szeretném, ha Adri ebben a hitben élne akár egy pillanatig is, mert ez nem is lehetne távolabb a valóságtól. Neels nagyon akarja Adrit. Mindennél jobban várja, és most is csak azért hagyott magamra, mert a saját, kitekert logikája alapján azt hiszi, az a jó nekem és a babának, ha megtöröm a jeget a családdal.

Én erre nem érzem képesnek magamat. Most nem. Így nem.

A tévéképernyőre meredek, egy kisfiú szaladgál rajta egy üres házban. Azt hiszem, betörők járják a környéket, és ő éppen az éjszakára készül fel, amikor a két rossz arcú pasas majd eljön hozzá, hogy kifosszák a házát. Vagy valami ilyesmi… Nem tudom. Nem figyeltem.

Nagyot kortyolok a forró csokiból, elmajszolok hozzá egy mézeskalács fenyőfát, majd kinézek az ablakon. Egyre jobban havazik. Milyen jó lenne Neelsszel összebújva nézni!

Helyette pedig mit csinálok? Itt ülök egyedül az ágyon, és várom, hogy elteljen az idő, mert túl gyáva és gyenge vagyok, hogy lemenjek a többiekhez. Vajon mit csinálhatnak? Fát díszítenek? Vagy sütnek valamit? Kimennek játszani a hóba? Valahogy semmiért sem tudok lelkesedni.

Megdörzsölöm a szememet, és elnyúlok az ágyon. Hónapok óta nem voltam egyedül. Nagyon megszoktam, hogy Neels velem van, és most iszonyú fura, hogy már órák óta senkivel sem beszéltem egy szót sem. Nem rossz, csak… olyan üres.

A forró csoki sem pörget fel, tompa vagyok, de közel sem annyira, hogy aludni tudjak. Bárcsak megszületett volna már Adri! Akkor legalább vele foglalkozhatnék, elmenekülhetnék a többiek elől, és legalább én lennék Neels lányának anyukája, ha már más nem lehetek itt. Most csak a friss felesége vagyok, akit „azért vett el, mert bekapta tőle a legyet”. Legalábbis minden kapitány lánya ezt gondolja rólam.

Hirtelen kopogást hallok az ajtómon. Furcsa, ügyetlen mozdulatok, mintha valaki nem is szándékosan tenné, egyszerűen csak nekiütött volna valamit. Talán lepakolnak valamit a padlásról? Vagy valaki fülel odakint, és most lebuktatta magát?

– Ki az? – szólok ki. Bárki is legyen, remélem, hoz nekem még egy bögre forró csokit.

– Én! – kiált be egy gyerekhang. Nova az? Akkor ebből nem lesz forró csoki.

Felpattanok, és az ajtóhoz sietek. Kitárom, és valóban Novát pillantom meg egy csillogó, piros ruhában, a hullámos fekete hajában egy fenyőfa alakú csattal.

– Hát te? – mosolygok rá. – Anyukád biztos hiányol. – Összeszorul a szívem a saját szavaimra. Amikor nyáron a Kondor-birtokon kezdtem dolgozni, még azt sem engedték, hogy egy helyiségben tartózkodjak a kicsikkel. Nos, most már legalább az egyik Kondor-gyerektől nem tudnak elzárni, ugyanis az a hasamban növekszik.

– Gyere le! – parancsol rám Nova huncut kis hároméves mosollyal.

– Fáradt vagyok. Inkább pihenni szeretnék – felelem, és a kezemet nyújtom neki. – Gyere, visszaviszlek anyukádhoz. – Nagy ez a ház, sok lépcsővel. Nem szeretném, ha felügyelet nélkül kóborolna itt.

Nova elégedetten villantja rám az összes tejfogát, mintha pontosan így tervezte volna ezt az akciót.

– Mikor jön a kisbaba? – kérdezi pöszén, ahogy óvatosan nekivágunk a lépcsőnek.

– Tavasszal – felelem. – Március közepén. – Fogalmam sincs, mennyire megfogható egy háromévesnek a március vagy a tavasz fogalma. Kétlem, hogy Nova tisztán emlékszik az előző tavaszra.

– Az sokára van? – motyogja töprengve Nova.

– Igen, az még sokára van.

– Hol van Neels?

– Azt én is szeretném tudni – morgolódok, és végre a lépcsőfordulóhoz érek a kislánnyal. Már csak két sor, és a földszinten leszünk. Visszaadom az anyjának, aztán gyorsan visszaiszkolok a szobámba.

– Ő a férjed? – kérdi Nova mélázva.

– Igen. Ott voltál az esküvőn, emlékszel?

Nova megtorpan, majd hevesen bólogatni kezd.

– Koszorúslány voltál – teszem hozzá.

– Tütüm volt! – kiált fel lelkesen, és megfogja a szoknyája szélét, majd egy ügyetlen pukedlizéssel kis híján leesik a lépcsőn. Még időben elkapom a karját, és az ölembe veszem.

– Te sózsák! – nyögök a súlya alatt, majd sietve indulok meg lefelé. Nem vagyok benne biztos, hogy Celly örülni fog, ha meglátja, hogy a karomba vettem a kislányát. Biztosan nem mondana semmit, de a szeme mindent elárulna. Az utolsó dolog, amire ma vágyom, az egy „el a kezekkel a gyerekemtől, te betolakodó” tekintet.

Leérek a földszintre Novával, és azonnal a talpára állítom, mielőtt rajtakapnának minket. A nappaliból nevetgélés és zene szűrődik ki, a levegőben fahéj illata úszik, és még valami… ez lenne a lucfenyő?

Nagyot dobban a szívem. Kislányként biztosan oda meg vissza lettem volna egy igazi karácsony gondolatától, és lefogadom, hogy Adri is imádni fogja, de pillanatnyilag semmi hangulatom nincs hozzá.

A nappali ajtaja előtt egy lépéssel megtorpanok. Éppen úgy állunk Novával, hogy sem mi nem látunk senkit bent, se ők minket. Még visszakozhatok.

– Menj be szépen! Biztos ott van anyukád is – suttogom neki.

– Gyere te is! – kiáltja el magát Nova, mire bent azonnal megszűnik a nevetgélés és a beszélgetés. A francba!

Óvatosan belesek az ajtórésen, megpillantom a nappali meleg fényét: a kandalló lángja vörösen táncol a mennyezeten, az asztalon gyertyák égnek. Egy pillanat múlva a beszélgetés újraindul, mintha csak elkönyvelték volna magukban a bent lévők, hogy rosszul hallottak az imént. Vagy csak nem érdekli őket, hogy itt vagyok. Hirtelen csípős, hamis nosztalgia támad bennem. Mindig is vágytam egy igazi karácsonyra, de Dél-Zéikában ez az ünnep nem létezik hivatalosan, így mi sem tartottuk meg odahaza. Pedig csodálatosnak tűnik! Szeretnék csatlakozni a társasághoz, de nem megy. Egyszerűen nem.

– Menj! – motyogom az összeszorított fogamon át, és óvatosan hátrálni kezdek. – Huss-huss! – terelgetem a kezemmel, de a kislány felnevet, és elkapja a pulóverem szélét.

– Gyere, Nana!

Azt hiszi, hogy ez valami játék? A fenébe, én csak egy kis nyugalmat akarok! Miért nem hagy elmenni?

– Anyukád nem örülne neki – csúszik ki a számon, de egyből megbánom. Nem lenne szabad ilyet mondanom a gyereknek. Semmi köze a felnőttek ki nem mondott konfliktusaihoz, és a legrosszabb, amit tehetek, hogy valamiképp bevonom.

– Miért ne örülne? – szól egy selymesen mély hang mögülem. Nem hiszek a fülemnek.

– Neels! – kiált fel Nova, és a húsos kis karját nyújtogatva bácsikája kezébe kéreckedik.

A kis pimasz megelőzött!

Neels fél kézzel kapja fel Novát, majd hozzám lép, és ravasz kis mosollyal méreget. Az én pofátlanul vonzó férjem itt áll előttem teljes, magas, izmos valójában, fekete pulóverben, vörös kasmír sállal a nyakában, amin már az összes hópehely elolvast. 

A reakciómat várja. Hát megkapja. Döbbenten, fagyottan bámulok rá.

– Te meg mit keresel itt? – kérdem ingerülten. Hirtelen elönt a düh. – Egyáltalán mióta vagy itt? – Becsapva érzem magam, elszorul a torkom.

– Épp most értem ide. – Megérinti az arcomat a hideg kezével bizonyságképpen. A hajában megpillantok pár vízcseppet, valószínűleg tényleg most jött be odakintről, és épp csak levette a kabátját.

– És hogyhogy itt vagy? Nem úgy volt, hogy holnap jössz? – Enged a torkom, váratlanul önt el a megkönnyebbülés. Itt van! Nem kell többet egyedül kuksolnom a szobámban!

– Úgy hallottam, lógatod az orrod nélkülem – vigyorog rám önelégülten. Nem akarom neki megadni azt az örömet, hogy bevallom, mennyire borzasztóan hiányzott egy fél nap távollét után, de nehéz takargatni. A csudába is, hát tényleg hamarabb jött, mert tudta, hogy szükségem van rá! Egy pillanatig viaskodom magammal, ezalatt Neels leteszi Novát, és a nappali ajtaja felé terelgeti, végül amikor a kislány végre bement, Neels elkap, és szorosan magához ölel.

– Hiányoztam? – kérdi édesen. Legszívesebben odaszúrnék valamit bosszúból, amiért egy percre is képes volt magamra hagyni, de nem megy. Megerednek a könnyeim.

– Nagyon! – szipogom, és az arcomat a vállába temetem. Szorosan hozzásimulok, legszívesebben felzokognék, de tuti, hogy hallótávolságban van mindenki más is.

– Te is nekem, Nana – puszil bele Neels a fejtetőmbe. – Gyere, ne szomorkodj tovább odafent – enged el, és megfogja a kezemet. A nappali felé húz.

A francba, odabent van az egész család. És én megint úgy megyek be hozzájuk, mint Neels oldalbordája. Megint elszalasztottam a lehetőséget, hogy közelebb kerüljek hozzájuk.

Egyáltalán akarok én közéjük tartozni?

 

4. 

Az egyik kezemet Neels fogja, a másik körmei azonban mélyen a tenyerembe vájnak, ahogy belépek a nappaliba a férjem oldalán.

Mindenki minket néz, így eleresztek egy gyöngécske mosolyt. Konstatálom, hogy Neels nem egyedül érkezett, hozta Riót, Dariust, Magnust, Stefánt, Yagót és minden közeli barátját, aki rendszeresen részt vesz a családi eseményeken. Nemcsak barátok, hanem bizalmasok és testőrök is egyszerre.

Most pedig megtöltik a nappalit: a párok összeállnak, gyerekek totyognak és szaladgálnak a dohányzóasztal körül, sütemények fahéj- és szerecsendióaromája száll, a sarokban a ropogó tüzű kandalló előtt pedig már áll egy díszítetlen, mennyezetig érő fenyőfa. Ez árasztotta azt a csodás gyantaillatot, viszont még egy darab dísz sincs rajta.

Tanakodva bámulom, aztán rájövök a dolog nyitjára. Solana kisfiai most jöttek meg az apjukkal, biztosan őket akarták megvárni a díszítéssel.

Neels az egyik méretes fotelhez sétál velem, leül, majd az ölébe von. Furcsán érzem magam, amikor ezt csinálja. Egyszerre védettnek és kiszolgáltatottnak. A mozdulat azt üzeni: az övé vagyok, hozzá tartozom, de közben azt is, hogy nélküle semmi és senki vagyok itt. Összepréselem az ajkamat, megadóan dőlök rá Neels mellkasára, szorosan hozzábújok. A sálját már levetette, fekete angórapulóvert visel. Istenien puha és meleg hozzáérni, megnyugtató érezni a kemény mellkasát, hallani a dobogó szívét.

Végül is mindegy, ki vagyok én a többieknek. A lényeg, hogy a férjem szeressen. Az ő kislányát hordom a szívem alatt, csak az számít, hogy mi hárman ott legyünk egymásnak.

És Neels eljött. Hamarabb jött, mert megtudta, hogy rosszul érzem magam nélküle. Vajon ki szólt neki?

Végigpásztázom a társaságot, többen is engem figyelnek: Celly, Solana és Sera is halványan rám mosolyog. Jamie nem, ő nagyon el van foglalva Dariusszal. Nem vagyok biztos benne, hogy „gyerekbiztos”, ahogy csókolóznak, de senki sem szól egy szót sem érte. Egyébként is én vagyok az, akit Celly egy fél éve rajtakapott Neels térdén feküdni a nappalijuk kellős közepén, amikor hazajöttek Novával a kislány lila nyusziját megkeresni. Én vagyok itt az utolsó, aki ítélkezhet felettük.

Nagyot sóhajtok.

– Nem lett sokkal jobb kedved – mormogja Neels.

– Sokkal jobb, hogy itt vagy – suttogom vissza. – Adj egy kis időt.

– Ennél is szomorúbb voltál? – kérdi az aggódó ingerültségével Neels.

Nem felelek. Nem akarom beismerni az igazat.

– Semmi bajuk nincs veled – ismétli el már századjára. Az utóbbi hónapokban folyamatosan ezt hajtogatta, mintha megváltoztatná a tényeket.

– Csak épp nem is kedvelnek – szűröm a fogaim között.

– Esélyt sem adsz nekik, hogy kedveljenek. – Gyöngéden megsimogatja először a hátamat, majd a hasamat. Adriana azonnal megmozdul, hogy üdvözölje az apukáját. Az első perctől kezdve kapocs van köztük. Valami mély, megfoghatatlan, amit csak apró gesztusokban lehet tetten érni, de mégis olyan tisztán érzem, mint magát Adrit a testemben.

– Ők sem nekem – vágok vissza fojtottan. Elismerem, hogy az én szociális képességeim sem a legjobbak, nem tett jót tizenhárom év bezártság, de azért ők is próbálkozhatnának egy picit keményebben.

– Mi lenne, ha odamennél a testvéredhez és… nem tudom. Kérj egy tampont!

Felkapom a fejem.

– Terhes vagyok, rémlik?

– Igaz. Akkor… – Neels magában morfondírozik. – Celestina!

Jaj, ne! Inkább én beszélek velük, minthogy Neels tegye helyettem. Előre félek, mit fog mondani!

Celly felkapja a fejét, az arca egyszerre tükröz zavart és kíváncsiságot.

– Mutattad már Natashának a… családi albumot?

Celly körbenéz, mintha erősítést keresne, vagy azt próbálná felmérni, mekkora kárt okoz majd a válasza. Az én apám sem volt semmi, de Neels családja is tele van nehéz esetekkel. Talán nem a legjobb megalapozása az ünnepi hangulatnak, ha a traumatikus családi hátterünkről beszélgetünk.

– Még nem – feleli végül Celly.

– Mutasd meg neki a babafotókat! – kurjant vidáman Neels.

Erre már többen is felkapják a fejüket. Jamie felkacag, majd gyorsan a szája elé kapja a kezét.

– Szerintem… majd megmutatjuk később – feleli a fogát csikorgatva Celly. Kérdőn nézek először Neelsre, aki csak vigyorog, majd körben mindenki másra.

– Rólad vannak babafotók? – hüledezek. – Ezt eddig egy szóval sem mondtad. – Eszembe se jutott, hogy lehetnének, hisz Neels gyerekkori otthona porig égett. Az apám tervelte ki a merényletet ellene.

– Vannak hát. Én voltam a világ legcsúnyább kisbabája. Úgy néztem ki, mint egy kis ördög – büszkélkedik Neels. Önkéntelenül is elmosolyodom a furcsa felvágásán.

– Túlzol! – Puszit nyomok az arcára. A vonásai nyersek, de akkor is ő a legjóképűbb férfi, akit valaha láttam. Egyszerre végtelenül elegáns és marcona. Az első perctől kezdve imádom a kettősségét.

– Sajnos nem túloz – rikkantja Jamie. Körbepillantok, figyelem mások reakcióit. Mindenki lesüti a szemét, kerüli a tekintetemet. Mi a fene? Hát igaz?

– Minden kisbaba gyönyörű! – vetem ellen, miközben kikászálódom Neels öléből, és engedem, hogy a könyvespolchoz lépjen, ahol egy ütött-kopott fényképalbumot emel le. A dohányzóasztalra teríti, a gyerekek egyből odasereglenek, és izgatottan várják, hogy az album kinyíljon. Neels párnát hoz nekem, és arra térdeltet le, majd törökülésben helyezkedik az album fölé.

– Minden kisbaba az, de az ördögfattyak nem – kontráz rám Neels.

– Ne beszélj hülyeségeket a gyerekek előtt! – morgolódik Celly, de azért Solanával együtt mosolyogva hajol Neels fölé, aki ügyet sem vet rá.

– Mutasd azt a képet! – Idegesen fészkelődöm a párnán. Nem tudom, hogyan értékeljem a helyzetet. Most mindenki azt fogja hinni, hogy nekem is csúnya babám lesz? Láttam az arcát álmomban. Gyönyörű volt, és egyébként sem az számít, hogy néz ki.

Neels ördögi vigyorral lapozza fel az albumot, és egy újszülöttfotóhoz ér. Nem tudok uralkodni a mimikámon, akaratlanul is leesik az állam. A baba úgy néz ki, mint egy francia bulldog! Pufi arcocskája valószínűtlenül gyűrött. Más babák csak akkor néznek ki így, amikor grimaszolnak, de ez a kicsi éppen alszik. Rengeteg haja van, a kissé göndör tincsek közül kettő szarvszerűen emelkedik ki a többi közül a feje búbján.

– Ezt valaki beállította így! – bökök a tincsekre.

– Nem! – veti ellen diadalmasan Neels. – Komolyan így állt állandóan!

– Nem hiszek neked. Ez csak egy családi mese! – Körbenézek. Celly az ajkába harap, de Solana arcán valami „tudtam én!”-szerű kifejezés ül.

– Nézd ezt! – lapoz Neels, és egy újabb babafotóra bök. Ezen nyitva van a szeme, és a szája is. Az írisze minden eddiginél feketébbnek tűnik. Valószínűtlenül sötét és hatalmas. Szinte az egész szemét elfoglalja, olyan hatást keltve, mintha valóban valami kis démon lenne. És a szája…

– Fogad volt?

– Agyara! – kiált oda Jamie a kanapéról.

– Aha. Két extra foggal születtem. Nem valódi tejfogak voltak, így inkább kiszedték őket, hogy rendesen tudjak szopni.

– Te szentséges ég! – Az arcomat a tenyerembe temetem. Mindegy. Mindegy, milyen lesz Adri, én akkor is imádni fogom. Sőt, már most is imádom! De Neels babafogai… te jó ég, mint egy vámpírnak!

– Ne félj, Nana. A kislányom biztos olyan gyönyörű lesz, mint te. Ha lesz egy fiunk, azt már nem tudom garantálni! – heherészik Neels.

– Minden gyermekünket szeretni fogom – szögezem le.

Egy puha kezet érzek a vállamon. Celly az, egyetértően karol át. Felcsillan bennem a remény. Végre tudtam valami olyat mondani, amivel együttérez.

Solanára pillantok, aki szégyellősen lesüti a szemét, de a mosolya megmarad. Talán tényleg csak többet kéne velük beszélgetnem. Van bennünk közös, már az élethelyzetünkből fakadóan is. Újra meg kellene próbálnom!