Gladiátor 6.

Az oroszlán a nyomomban van, csak Diana tudhatja, miért nem ért egyből utol. Talán sérült, talán már harcolt ma. Megbántam, hogy nem Kael irányába kezdtem rohanni. Lehet, hogy az állat akkor őt vette volna célba, nem engem.

Fogytán az én erőm is, a rettegés és kimerültség kimerített. Csábít a gondolat, hogy megálljak, és hagyjam, hogy az állat bevégezzen. Szűzen halnék meg, nem kellene végigszenvednem, ahogy a gladiátor bemocskol, és naponta használ.

Szúr az oldalam, a lábam ki akar bicsaklani alólam. A tüdőm hasogat, nem tud akkorára tágulni, mint amennyi levegőre szükségem van. Fel fogom adni. Lassulok. A testem nem bírja már a küzdelmet. A hypogeum folyosója hosszú, sötét, Kaelnek vagy más gladiátornak nyoma sincs. Sehol egy szolga, mindenki a küzdőtéren van. Az oroszlán be fogja végezni a sorsomat.

Megtorpanok. Szembefordulok a bestiával. Szédelgek, csillagok táncolnak a szemem előtt.

Diana istennő, segíts meg! Adj nekem rövid halált.

Az állat is megáll, tőlem két méterre lapít, gyanakvón mér végig. Azt hiszi, harcos vagyok? Nem vagyok. Az életemet eddig Dianának szenteltem, aszkéta voltam, sovány és törékeny vagyok. Nem sok húst talál majd rajtam, annyit biztosan nem, amivel jóllakna.

Zsibbadtan várok, az állat ugyanígy tesz. Gyanakszik. Az ő teste is tele van sebekkel, az egyik hátsó lábát a hasáig felhúzza, valószínűleg sántít rá, ezért nem ért utol. Lehet, hogy rájött: én ugyanolyan fogoly vagyok, mint ő. Mint Kael. Odafent a tomboló tömeg szórakoztatására eresztettek minket össze, hogy pár perc izgalmat okozzunk nekik. Cirkuszt.

– Mozdulj már! – tör fel a torkomból. – Gyerünk! Nincs fegyverem! Támadj! – üvöltöm.

Az oroszlán tesz pár lépést felém, majd ismét megtorpan.

– Ölj meg! Ölj meg, ha már megkergettél!

– Nem éhes – dörmög fel egy hang mögülem. Megpördülök, Kael sötét szemébe nézek, a rettenet végigszáguld rajtam, hátrálok, egyenesen az oroszlán felé. Épp csak egy pillanatra nézek hátra, és jeges döbbenettel konstatálom, hogy az állat is hátrál. Az oroszlán retteg Kaeltől.

– Vigyétek vissza a ketrecébe! – harsogja Kael, mire mögüle két megtermett férfi lép elő dárdákkal, hogy becserkésszék a vadat.

– Hogy…? – nyögöm, és képtelen vagyok elhinni, hogy megint belesétáltam a kelepcéjébe! Hiszen az oroszlánnak meg kellett volna ölnie! Készen álltam a halálra, de az állat meghunyászkodott. Nem végzett velem. Ott kellett volna maradnom a ketrecben, engedni, hogy megtámadjon, amikor még volt ereje, és akkor már rég halott lennék – egy jobb világban, szűzen.

– Hazamegyünk – jelenti ki Kael, azzal karon ragad. Magához von, megforgat. Nem tiltakozom. Elfogyott az erőm.

– Hajts fejet – mormolja. Megteszem. A hajammal babrál, ketté bontja, a vállam elé söpri. A nyakamon átvet valamit, ami megfeszül a torkomon, rásimul, összezár. Hideg, bűzös bőr. Egy állat lenyúzott része. A kutyákat verik így láncra.

– Többet nem szöksz – szól nevetve, majd ismét eligazgatja a hajamat a hátamon, mintha csak valami gyerek lennék.

A fáradtság és döbbenet megbénít. Nyakörvet adott rám, mint egy ebre.

– Mondták, hogy szép vagy – szól egész halkan. Az érdes tenyerek a csupasz felkaromon landolnak, végigsimítják. A forró hideg ráz az érintésétől. – De azt nem mondták, hogy ennyire különlegesen gyönyörű vagy – duruzsolja a fülemben.

A padlót bámulom. A szavai üresek. Nem érdekelnek. Talán ha fejben feladom, a testem is feladja. Talán az a mély gyász, ami megüli a szívemet, amiért elvesztettem a szabadságomat, össze is töri, és akkor megszűnik dobogni.

– Mi a neved? – suttogja. Érzem a leheletét a fülcimpámon, a forró test és köztem megfeszül a levegő.

Nem felelek. Nincs jelentősége, mi a nevem.

– Ha nem mondod el, én nevezlek el – folytatja azzal a durva, parasztos kiejtésével.

Nem. Azt nem. A nevemet a templomtól kaptam, bár… talán már nem vagyok rá méltó. Vagy nem leszek. Ma éjjeltől. Egyáltalán miért hiszem, hogy egészen éjjelig várni fog? Van ilyen szabály, hogy csak éjjel lehet a szüzeket megrontani?

– Nevezzelek el én? – A nyakörvnél fogva magához ránt. A kis semmi anyagon át érzem a kőszikla izmait, a teste lüktetését. A fájdalmam csúcsosodik, talán végre megszakad a szívem, és bevégzem, mielőtt… Az egyik keze a hasamra csúszik, megsimítja a ruhán keresztül. Összerándulok tőle odalent, de egészen furcsa és új módon. Ez… ez lenne az, amitől tiltottak? Nem. Nem lehet. Valami különös, eddig ismeretlen védekezés ez! Egész biztosan.

– Mi legyen a neved? – kérdi Kael, inkább magától, mint tőlem, mialatt a keze bejárja az egész hasfalamat, újabb borzongató hullámokat küldve végig a testemen. Az ágyékomban különös bizsergés támad. Undorodom az érzéstől, de nincs erőm harcolni ellene. Kael hirtelen ragadja meg az arcomat és szembe fordít magával. – Szőke haj – simít végig a fürtjeimen. – Törékeny test. Kék szemek, kisimult arc. Különösen finom falatnak tűnsz.

Hallgatok. A lelkem is hallgat. Egyre távolabbinak érzem magamtól Kaelt, hiába húz egyre közelebb magához. A világ ködössé válik.

– Senna – jelenti ki végül. – Mától a neved Senna. – A keze átsiklik a mellkasomon, fel a torkomra. – Megszöktél tőlem. Most mit csináljak veled, Senna?