Dél-Zéika vadrózsái 1.: Celestina - Beleolvasó
1. Celly
2011. augusztus 29.
Az őseim kannibálok voltak, élve sütötték meg az ellenségeiket. Ezzel biztatom magamat, ahogy átvágok a kihalt sikátoron. Eltévedtem. Rossz sarkon fordultam be, és most fogalmam sincs, hol járok. A szívem vadul dobog, a torkomba ugrik, elzárja a levegő útját. Nem vagyok biztonságban.
Az őseim vérszomjas harcosok voltak, de én csak egy lány vagyok, paprikasprayvel a zsebében, aki Fontana külvárosának utcáit rója. A téglafalak szűk folyosókat alkotnak körülöttem, melyek végén fel-felbukkan az ipari kikötő és a Zéikai-tenger. A morajába sirályok undok kacaja vegyül. Mintha rajtam nevetnének, mert azt hiszem, lenne bármi esélyem, ha összefutnék egy emberrablóval. Az Alfardo-klán kiszorult a nagyobb városokból, de Fontana peremterületei elég kiterjedtek és zegzugosak, hogy néha történjenek „rejtélyes” eltűnések. A dél-zéikai állam persze tagad. Ez nem újdonság. Azonban a Kondor-klán sem hajlandó az eseteket az Alfardóknak tulajdonítani. Lassan mindenki cserben hagy minket, egyszerű embereket.
Úgy döntök, hogy kimegyek a partra. Ott feltűnőbb vagyok, viszont én is könnyebben észreveszem, ha valaki követ, és a tájékozódás is egyszerűbb. Vissza kell találnom a belvárosba.
Remegve markolom a paprikasprayt, a tenyerem izzad, csúszkál benne a flakon. Lassan, egyenletesen veszem a levegőt. Magabiztosnak kell tűnnöm, úgy kell járnom, mintha tisztában lennék vele, hol vagyok és hová tartok. Aki rossz szándékkal szegődik a nyomomba, az már a lépteimből rájön, ha figyelmetlenül viselkedem vagy félek.
Kiérek a part menti betonútra, tengeri szél kap a hajamba, felettem a párafelhőkön sárgásan dereng át a napfény, a levegő forró, fullasztó. A pattogzó mázú korlát mögül egy kormorán figyel, majd unottan tollászkodni kezd. A másik oldalon lepusztult téglaházak merednek sötét, poros ablakokkal a nyílt vízre. Vajon lakik itt valaki? Ha felintegetnék egy vak ablaknak, elhinné az esetleges támadóm, hogy egy ismerős figyel onnan? Legalább addig, amíg szerzek egy kis előnyt?
Ostobaság volt erre a környékre jönni. Egy olcsó pipereüzletet szerettem volna felkeresni, valami aprósággal akartam megjutalmazni magamat a végigdolgozott nyár után. Az a pár ezer florin talán nem hiányzott volna a továbbtanulásomra szánt összegből, és azt legalább nem tudta volna apám elinni. Az üzlet azonban bezárt, mire odaértem, én pedig eltévedtem, és mire észbe kaptam, a biztonságot jelentő járókelők elmaradtak mellőlem. Csak akkor döbbentem rá, hogy no-go zónába kerültem, amikor már percek óta egy lelket sem láttam magam körül. Azonban akkor már késő volt, elvesztettem az irányérzékemet, és most kétségbeesetten keresek egy tájékozódási pontot. Jó lenne egy telefon, de azt végképp nem engedhetem meg magamnak.
Idegesen igazgatom magamon a bézs nyári ruhámat. Úgy érzem, kihívóan tapad a testemre, mintha meztelen lennék.
Ma megbámultak. Általában megbámulnak, de ma egy velem egykorú fiú tette. Öltönyt viselt, és annyi testőr nyüzsgött körülötte, hogy esküdni mernék, csak az egyik Kondor fiú lehetett. Állati magas volt, átható, barna tekintettel. Rám mosolygott, olyan szélesen, mintha ismernénk egymást. Azonnal libabőrös lettem, egy pillanatig mozdulni sem tudtam, hipnotizált.
Aztán lesütöttem a szememet.
Mindez abban az utcában történt, ahol a luxusbutikok vannak. Nem szeretek arra járni, ott szégyellem a legjobban, hogy szegény vagyok, így hát bármilyen helyes is volt a srác, elfordítottam a fejemet, ügyet sem vetve a sóvár tekintetére. Egyébként is okosabb dolog nem mutatni érdeklődést. Ők a maffia, még a legfiatalabb örökösük is azt tesz velem, amit akar. Nem szívesen gondolok erre, és biztos voltam benne, hogy mire újra odapillantok, megfeledkezik rólam. De nem így történt.
Elindult felém. Ő és az egész öltönyös bagázs.
Én meg bepánikoltam. Gyorsan beiszkoltam egy mellékutcába, és olyan sebes léptekkel haladtam, ami még éppen nem tűnik futásnak, csak sietségnek.
Leráztam őt. Most pedig azon töprengek, hogy érezném magam, ha vele lennék épp, és nem itt, egyedül a kihalt parton. Kiszolgáltatott vagyok, erőtlen. Vajon ez a fiú ártott volna nekem? Vagy pont vele lennék biztonságban, és nem kéne most az Alfardóktól rettegnem? Ezt már nem fogom megtudni. Örülhetek, ha ép bőrrel visszajutok a belvárosba.
A távolban észreveszem a hatalmas, piros darut, amivel az óceánjárók rakományát emelik meg. Az a főtérről is látszik! Remény támad bennem. Ha elindulok az utcán vele egy vonalban, visszajuthatok a belvárosba. Megszaporázom a lépteimet, de csak annyira, hogy ne tűnjön futásnak.
– Hé, te lány! – ordít egy idegen. Különös akcentussal ejti a zéikait, északiasan. Összerezzenek, de nem állok meg. Egyetlen szemvillanásra kapom oda a fejemet. Egy férfi kiáltott rám az út széléről, fehér kisteherautó mellett áll. – Segítenél ezt bepakolni? – Egy feltekert szőnyegre mutat a lába mellett.
Még csak nem is lassítok. A pasas arca simára borotvált, ő lenyalt hajú, a nyakára oldalt egy keresztet tetováltatott. Állati furcsa minta. A feszületet cirill betűkből formálták. Ez nem az Alfardók jele, azonban nincs az az emberrabló, aki lenne annyira ostoba, hogy magára tetováltat egy skorpiót.
– Egy perc az egész! Kapsz ezer florint, ha segítesz berakni! – rivall rám.
Gyorsítok. Ismerem a trükköt. A nagybátyám a lelkemre kötötte, hogy soha ne segítsek idegeneknek. Különösen ne egy férfinak. Nem egy fiatal, vékonyka lánytól fog segítséget kérni, ha be akar pakolni az autójában. – Legyen ötezer! – üvölti.
Rohanni kezdek, teljes erőmből szorítom a paprikasprayt. A piros daru lebeg a szemem előtt. El kell érnem, be kell fordulnom balra az első utcán, és addig szaladnom, amíg emberek közé nem kerülök.
Mögöttem motor berreg fel. Utánam jött? A szívem szaporán dobog, a halántékom lüktet. Bármit, csak ne az Alfardókat! Bármi is történik, nem engedhetem, hogy elvigyenek. A rokonaim soha nem találnak rám. Kurva leszek, vagy szervdonor. Inkább a halál!
Bár hagytam volna, hogy az a Kondor fiú megszólítson! Talán még vele lennék, nem itt egyedül.
Viharos szél süvít végig a parton, a semmiből érkezett. Szemből fúj, mintha ellenem dolgozna. Miért? Ez a sorsom? Áldozat vagyok?
Nem. Én nem vagyok!
A sirályok részvétlenül kacagnak fel a dokkokból, egy tankerhajó kürtöl a távolban. Ő talán nekem szurkol, ám az autó közelít. Utol fog érni, és a paprikaspray meg sem kottyan majd neki. Hátra akarok nézni, de nem tehetem. Az lelassít, kitérít az irányból, akár halálos is lehet a másodperc, amit elvesztenék vele. A tüdőm szúrva adja tudtomra, hogy nem sokáig bírja már az iramot.
Mi van veled? – kérdem tőle. – Azt akarod, hogy kivegyenek belőlem?
A jármű vészesen közel ér, a daru veszélyesen távol van. Sehol egy lélek sem, csak én és a fehér kisteherautó. És lassulok. A sprint az elején elhasználta minden erőmet.
Nézem a kis utcákat, próbálom kiszámítani, melyikbe nem tud behajtani a pasas. Egyik sem elég szűk, hogy ne férjen be, ráadásul egy kanyarodás még jobban lelassítana engem. Így csak futok, amíg a lábam bírja, a szél süvít a fülemben, meglobogtatja a hajamat, a szemembe izzadságcsepp kúszik, és csípni kezdi. Pislognom kell, és két szemvillanás között anyám arca tűnik fel előttem.
Egy emlék? Ilyen, ha elkezd leperegni előtted az életed? Vagy mégsem? Olyan riadt, amilyennek még soha nem láttam. A sirályok felvisítanak, furcsa a hangjuk.
Nem nevetnek.
Azt sikoltják: a vízbe!
Az autó közvetlenül mögöttem jár, mellettem a korlát megszakad.
Nem gondolkodom. Nem tudom, mi van alattam. Nem érdekel. Inkább fulladok meg méltósággal, mint hogy elvigyenek.
Elrugaszkodom a betonperemről, és a vízbe vetem magam.
Csobbanok.
Jéghideg.
A világ elhomályosul, az orrom telemegy sóval és algával, a buborékok sűrű fátylat vonnak körém. Nem ütköztem neki semminek, süllyedek. Egyre mélyebbre merülök, de nem küzdök ellene. El akarok tűnni, fel akarok szívódni, szerte akarok foszlani!
Aztán a víz kidob magából. Emelkedni kezdek, a háborgó felszínre meredek, a tüdőm levegőért könyörög. Győz az életösztön, és felfelé török. A fejem kibukik a vízből, hullámok csapnak az arcomba, a moszatos, kagylókkal borított beton felé sodornak, és megpillantom a létrát, ami a partra vezet. Fülelek. Léptek, motorzaj, emberi hangok után hallgatózom, de a tenger zúgása mindent elnyom.
Itt van még? Odafent áll lesben? A korlát mögött közel s távol senkit sem látok. A part csendes, a sirályok hallgatnak.
Nem akarok többé Fontanába jönni. Már az sem érdekel, ha máshol nem találok diákmunkát. Ma egyértelműen kiderült, ezt a helyet nem védik megfelelően a Kondorok. Valahogy máshogy kell pénzt szereznem a továbbtanulásomra. Muszáj szakmát szereznem, a fizikai munkához gyenge vagyok.
Egyáltalán mi történt az imént? Anyám szólt hozzám? Ő sikoltotta, hogy ugorjak a vízbe? Nem ez lenne az első eset. Évente párszor feltűnik előttem a képe, mióta meghalt.
2. Celly
2012. június 16.
A kapu felett esztergályosmunka hirdeti: „Az árulóink a keselyűk begyében lelik végső nyugtukat.” Ez a Kondor család mottója, immáron kétszáz éve. A míves, sűrű vasrács hangtalanul siklik előttem, és megpillantom az ódon, fehér kúriát. Nincs időm megfigyelni, a Kondor-klán katonái azonnal körém sereglenek. Terepszínű zubbonyuk alapján a dél-zéikai hadsereggel is összetéveszthetők, de a vicsormintás kámzsa nem hagy kétséget. Ők a maffia szolgái. Dermesztő a közelségük.
Az egyik elveszi a csomagomat, hogy átvizsgálja. Csak pár alapvető holmi van benne: ruhák, cipők, piperék. Mialatt a másik fémdetektorral ellenőriz, fegyver után kutatva, és megkérdezik, van-e mobilom.
Nincs.
Nincs rá pénzem. Ha lenne telefonom, valószínűleg elvennék. A maffiavezér, a vén Kondor köztudottan paranoiás, és esze ágában sincs megadni a lehetőséget az új szobalánynak, hogy kémkedjen. Nem mintha szándékomban állna. Csak pénzt akarok gyűjteni, és ez egy nagyon jól fizető állás. Ráadásul biztosítják a szállást is, ami épp kapóra jön, ugyanis a házunk porig égett. A Kondor-birtok pedig a legjobban őrzött hely egész Dél-Zéikában.
A detektor némán járja be a testemet, az orromba bekúszik a megtermett férfiak izzadságszaga, keveredik a kertből áradó rózsaillattal. Remélem, nem tart sokáig az ellenőrzés, ugyanis a hajválasztékomat perzseli a déli napsütés.
Az őrök komolyan veszik a feladatukat, nagy hűhót csapnak körülöttem. Nevetséges. Talán arra számítanak, hogy egy kamaszlány csomagja tele lesz fegyverrel? A tamponos dobozba töltényt képzelnek, a nyuszis papucsomba talán zsebkést rejtettem, a farmerom zsebébe pedig biztosan befér egy géppisztoly. Hát hogyne.
Némán tűröm a folyamatot, közben a villát bámulom. Háromemeletes, fehér, viktoriánus épület, óriási, gondozott kerttel. Az elkövetkezendő egy évben itt fogok lakni.
Egy hónapja készülök erre, most mégis megrémít a gondolat. A Kondor családnak rossz híre van, különösen az öreg Kondornak és a két idősebb unokájának. A Kondor fiúk hasonló korúak mint én – Magnus Kondor velem egyidős, a bátyja, Kornelius pedig két évvel öregebb –, és ők a család örökösei. Ez minden ismeretem róluk, és többet nem is akarok megtudni. Nem egyszerű, elkényeztetett, gazdag fiúk. Annál jóval elvetemültebbek. A családjuk élet és halál ura ezen a földön. Ez formálta a személyiségüket, akár köszörű a kést. Távol kell tartanom magamat tőlük. Nagyon remélem, hogy az a fiú, akit tavaly láttam Fontanában, már nem emlékszik rám.
A gondolataimból távoli lövések hanga térít vissza, majd a katonák kérdéseinek sortüze. Csak a szokásos rutin, és tudják a válaszokat. Van-e bármi kapcsolatom az Alfardo-klánnal, hűséges vagyok-e a Kondor-klánhoz, tudom-e, hogy az árulás büntetése halál, és a többi. Természetesen hűséges vagyok. A nagybátyám ajánlott be a munkára, aki klántag. Máskülönben itt sem lennék.
A katonák elégedettek a válaszaimmal, és végigkísérnek az udvaron. A levegőben levendula és frissen nyírt fű illata száll, a házhoz vezető sétányt kellemesen beárnyékolják az ősöreg platánok, alattuk alig érzem a déli hőséget.
Az ajtóban az idős házvezetőnő vár, kelletlenül mér végig.
– Soványka vagy – állapítja meg köszönés helyett.
– Jól bírom a munkát – felelem konokul. Hozzá képest valóban vékony és alacsony vagyok. Tenyeres-talpas, kerek, napcserzette arcú asszony. Déli típus – mint itt mindenki –, barna szemmel, sötét hajjal, amibe ősz szálak vegyülnek.
– Az majd elválik – von vállat, és beinvitál. Csodálkozom, hogy nincs cselédbejárat. A régi, kosztümös filmekben a szolgák sosem használhatják a főbejáratot.
A katonák távoznak, és mielőtt bezáródik mögöttem az ajtó, újabb dörrenéseket hallok. A zsigereim összerándulnak a hangtól. Vajon kivégeztek valakit? Nem kérdezek róla. Nem ajánlatos.
– Ön Ximena, igaz? – kérdem óvatosan.
– Ki más lennék? – kérdi az asszony, és a hallba vezet. Most veszem csak észre, hogy biztonsági kamerák kereszttüzében állok. A napfény visszaverődik a selyemtapétáról, és eltéved a hatalmas helyiségben. A mennyezetről kristálycsillár lóg, a falakon olajfestmények és vadásztrófeák függenek. A preparátor eleven pózban rögzítette őket az örökkévalónak. Az élet szentségének karikatúrái.
Ximena magyarázatba kezd a házirendről. Ismét egy felesleges beszélgetés. Már mindent tudok. Bármit is hallok a villában, az hétpecsétes titok, a birtokot csak engedéllyel hagyhatom el, a vén Kondort pedig ajánlatos olyan messze elkerülnöm, amennyire csak lehet. Rémes pletykák keringenek róla, bár tény, hogy a magas beosztású klántagok készakarva állnak kegyetlen ember hírében.
Tudtam, hova jöttem, mégis vágtázni kezd a szívem, amikor ráeszmélek, valóban itt vagyok. Zsigeri reflex, akár a velem túlvilágról szemező, kitömött őzsutáé. Dél-Zéika legbefolyásosabb családjának otthonában vagyok. A sorskönyvemben új fejezet nyílt.
3. Magnus
A puskatus nagyot csattan Neels tarkóján. Hátrahőkölök. A bátyám fejét ütötték meg, mégis reflexszerűen kapok a sajátomhoz. Basszus, nagyapa megint kezd bekattanni! Erős ingert érzek, hogy közéjük álljak, de nem tanácsos. Nagyapa bivalyerős, és én az alattvalója vagyok, mint itt mindenki.
Neels némán görnyed össze, a sérülést tapogatja. Remélem, nem kapott agyrázkódást. A lőteret betölti a vén szivar artikulálatlan üvöltése. Csak a szokásos dolgok. „Mi a szar van veled, hülyegyerek? Ezt tanítottam? Egy kurva szavamra se figyeltél?” És a többi. Gyűlölöm, ahogy a bátyámmal bánik. Ő a kedvenc, és ironikus módon ő kapja a legtöbbet.
Az öreg most ütésre emeli a kezét, és én nem tudom tovább türtőztetni magamat. Odakapok, hogy megállítsam, mire ő rám szegezi a Kalasnyikovját.
– Ha megmozdulsz, meghalsz, te kis szaros! – dörren rám.
Arcon csap az alkoholszag.
Megfagyok.
Ilyet még soha az életben nem mondott nekem. Egyetlen pillanat műve az egész, utána azonnal leengedi a csövet, mintha képzeltem volna az egészet. Hihetetlen. Én is kezdek megbolondulni?
– Vincent! Ne a fejét! Ne a fejét, az istenit! – Atticus rohan hozzánk a villa felől, fehér szakálla lobog a szélben, odébb rántja Neelst. Talán tart tőle, hogy ő maga ingerli tovább nagyapát. – Vigyázz a fejére!
– Kornelius kemény gyerek! Meg se kottyan neki – morogja nagyapa, de azt hiszem, betaláltak Atticus szavai. A vén szivart kevés dologgal lehet megijeszteni, de azzal, hogy szó szerint hülyére veri Neelst, éppenséggel igen.
Atticus maga mögé tuszkol mindkettőnket, copfba fogott ősz haja meglibben az arcom előtt, a korához képest megdöbbentően erős hátát bámulom. A testén alig látszik, hogy elmúlt hatvan éves.
– Csak egy nyomorult lövést tévesztett el! Egyetlen egyet, és azt is csak egy centivel. Ne üsd a gyereket minden apróság miatt! – szól higgadtan.
– A gyerek az enyém! – förmed rá nagyapa. – Én fegyelmezem! Elegem van belőle, hogy mindenbe beleütöd azt a bozontos szakálladat!
– A jobb kéznek ez a dolga, Vincent – szól higgadtan Atticus.
– Akkor nem sokáig leszel már a jobb kezem – feleli hűvösen a vén szivar. Bennem reked a levegő. Atticus köztiszteletben áll. Népszerűtlen döntés lenne nagyapa részéről, ha elzavarná. Tovább rontaná az amúgy is kétes renoméját. Egyre gyakrabban csiripelik a madarak, hogy elégedetlenek a vezetésével.
Látni akarom nagyapa arcát, tudni akarom, hogy valóban komolyan gondolja-e, de nem merek elmozdulni Atticus árnyékából. Neels is lapít, de a máskor szénfekete tekintete, akár a villanógránát. Fehér inge a mellkasára tapad, lőportól szürkült, mindketten izzadunk az öltöny alatt.
– Jól vagy? – suttogom, és a tarkóját figyelem. Ott a haja tüsire nyírt, alatta a bőr kevésbé napbarnított, a rövid fekete hajszálak alatt máris kirajzolódik egy dudor.
– Kutya bajom. Hallgass! – mordul rám fojtottan. Megértem. Nem akar még egy ütést. A fejbőre nem repedt fel, ám máris dagad.
Neels hallgat, de tudom, mire gondol. Mostanában volt pár megjegyzése. „El fog jönni az én időm, és minden bűnéért meg fog fizetni.” Várom. Mind várjuk. Viszont mind félünk, hogy Neels nem lesz különb, mint az öreg. Mindenkinél jobban szeretem a bátyámat, de rengeteget változott, mióta kivettek minket a suliból.
– A gyerek fontos neked, Vincent. Miatta mondtam, amit mondtam. A döntés a tiéd. – Atticus mindig mély benyomást tesz rám a hidegfejűségével.
– Nem gyerek ez! – Nagyapa hangulata hirtelen vált, előrángatja Neelst Atticus mögül, és úgy szorongatja meg a vállát, mintha képes lenne szeretni. – Szőrös tökű férfi! Ugye, fiacskám? – Az ujjai Neels vastag bicepszébe mélyednek. A bátyámnak nem illik fájdalmat éreznie, azonban biztos vagyok benne, hogy rohadt kellemetlen, amit az öreg csinál.
– Húsz éves. A tökét nem láttam – nyugtázza Atticus. Undorodom a stílusuktól.
– Majd megnézed a hátát! Jövő héten elkezdjük a tetoválást! Igazi Kondor leszel, he? – fordul Neels felé.
Nagyapa kérdezett. Neels jobban teszi, ha baromi gyorsan válaszol.
– Azt hittem, már Kondor vagyok – szól hűvösen.
– A neved Kondor, de a család férfijai viselik a keselyűmintát is! És ráadásul te leszel a vezér! A pokolba is, olyan vezér leszel, mint én! – lelkendezik, majd ismét fordul a kedve. – Ha azt csinálod, amit tanítok neked!
Ne. Bármit, csak azt ne.
Neels széles hátát figyelem Atticus válla felett. Jóval erősebb, mint a kortársaink. Nagyapa a szart is kihajtja belőle, főleg mióta hazacitálta a gimiből.
– Nézd meg ezt! – bömböli a vén Kondor, lerántja a bátyám ingnyakát, pár gomb leszakadt és szétröppen. A vén szivar a frissen gyógyult hegtetoválást mutogatja. A közepe még varas, de a K egész szépen sikerült – már amennyire egy kihasított bőrdarab helye szép lehet.
– Ott voltam, Vincent – feleli Atticus. – Gyorsan gyógyul – mondja némi elismeréssel a hangjában.
– Persze, hogy gyorsan. Nem tápos csibe ő, hanem keselyű. – A vénember nagyot csap Neels hátára, de mintha egy vaskos törzsű fát ütne. Neels meg sem rezzen. – Na, próbáld újra, fiacskám! – biztatja nagyapa, mire Neels kirántja a kezéből a gépkarabélyt, céloz, kibiztosít, majd a fegyver fülsértően dörren, és előttünk a távolban a téglafalra akasztott papírfigura végzetes mellkasi lövést szenved. Neels telibe találta a szíve közepén. Nem kap érte dicséretet. Ez nálunk nem teljesítmény, hanem a minimum.
– Mehetek? – kérdi, és ismét a tarkóját tapogatja. Balsejtelem fut át rajtam. Talán súlyos a sérülése.
– Még nézd végig az öcsédet – dörmögi nagyapa. Neels biztosít, majd a kezembe nyomja a fegyvert. Előre lépek, a lelkem remeg, akár egy frissen kelt fióka, de biztos kézzel veszem célba a papíremberkét. Engem nagyapa ritkán ver meg, de azért nem példátlan.
– Feljebb – mormolja Neels, ám nem néz rám. Le sem veszi a szemét a saját találatáról. Vajon nagyapát képzelte oda?
– Na, mi lesz már, mitugrász? – mennydörgi nagyapa. Mindig így hív, pedig én vagyok a családban a legmagasabb. Valószínűleg az szúrja a szemét, hogy nem vagyok olyan robusztus, mint a bátyám. Az ujjam a ravaszon pihen, próbálom feloldani a gátlást. Szégyellem, hogy nem lövök olyan jól, mint Neels. Szégyellem, hogy tőlem nem is várják el. – Gyerünk már, kis szaros! – Nagyapa fenyegetően halk. Lövök, és egyből belesüketülök, hiába a füldugó. A golyó egyenesen Neels találatába csapódik. Ez baj.
– Most nézd meg! Most nézd meg, baszd meg! A kis nyomorult lassan lehagy! – bömböli az öreg, és a keze lendül Neels felé, de ő megragadja nagyapa karját.
– Hozzám ne érj! – üvölti.
A levegő megfagy körülöttünk, az idő megtorpan, talán még a bolygó sem forog. Erre senki sem számított. Nagyapa ráncos, borostás arca viaszos árnyalatot ölt.
Nem érti.
Neels soha nem védte meg magát, most azonban mereven markolja a vénember csuklóját. Atticusra nézek, az ő mindig kisimult arca is döbbenetet tükröz. Egyedül Neels marad magabiztos.
– Mit mondtál? – Nagyapa kirántja a kezét Neelséből.
– Azt mondtam, hozzám ne érj!
Rettegve várom, mi következik. Atticus keze ökölbe szorul, ugrásra kész, ha nagyapa nekirontana Neelsnek. A vénember konokul bámulja a bátyámat, először megvonaglik az arca, majd elernyed.
– Jól van – szól ijesztően halkan. – Ez a beszéd. Te leszel a vezér. Senki nem emelhet rád kezet, igaz? – Megrándul az orra. – Igaz-e?
Nem tudom dönteni, hogy ez fenyegetés vagy megerősítés.
– Igaz – feleli Neels hűvös nyugalommal.
– Mára végeztünk, kölykök – nyugtázza nagyapa. – Takarodjatok be.
Neels se szó, se beszéd megiramodik a villa felé, én pedig a nyomában loholok.
– Hé!
– Mi a fasz van? – mordul rám.
– Nagyon fáj?
– Magnus, hallgass már!
– Felhívjuk a dokit?
– Nem kell doki. Kussolj! – Neels rám sem néz, a levegő vibrál körülötte a dühtől.
– A frászt hoztad rám. Minek hergeled?
Már félúton járunk a kertben, de Neels megtorpan.
– Hergelem… – ismételi fagyosan. – Én hergelem őt.
Észbe kapok. Csak megvédte magát.
– Bocs! Komolyan bocs! Seggfej az öreg. Csak beszartam, hogy még jobban megver.
– Vagy téged ver meg, mi? – Neels felöklel a tekintetével. A családban mindenkinek barna írisze van, de neki és nagyapának olyan sötét, mint egy feneketlen kút.
– Ilyesmi eszembe sem jutott! – Teszek egy lépést hátra. Elcsesztem.
Neels türelmetlenül túr bele a hajába. Oldalt tüsi, szinte kopasz, csak a fejet tetején hagyta kissé hosszabban, akárcsak én. Csodálom, hogy nagyapa nem ragaszkodik a tar frizurához. Szerinte nem vagyunk elég katonásak így, de még az ő fafejébe is belefér, hogy fiatalként adunk kell a divatos hajviseletre.
– Fogd be, öcsi. Sípol a fülem, széthasad a fejem, és leszakad a karom az edzéstől. Öt perc kibaszott nyugtot akarok. Nagy kérés?
– Nem – szólok lemondóan. Fáj, hogy ilyen ellenséges velem. Két év van közöttünk, régebben ő volt az én védelmező nagytesóm. Egy hónapja azonban az egész világot gyűlöli, amibe én is beletartozom. Meg tudom érteni. Csak rohadt szarul esik.
Felérünk a verandára, és legszívesebben újra rákérdeznék, kell-e neki orvos. Ki tenné ezt, ha én nem? Apa és a nagybátyám tesznek ránk, örülnek, ha nagyapa békén hagyja őket. Anyánk fel sem tud kelni az ágyból. Egyedül a nagybátyám felesége aggódik miattunk, de őt Neels magától fogja felkeresni, ha akarja.
Jobb, ha hagyom Neelst lenyugodni. Nem fogja elfogadni a segítségemet.
Belépünk a házba, átvágunk a hallon, és a lépcső előtt megpillantom a házvezetőnőt, méghozzá egy idegen lánnyal.
Elképedek.
Szemkápráztatóan gyönyörű. A legszebb lány, akit életemben láttam. És nagyon ismerős. Karcsú, és hosszú, hullámos, sötétszőke haja van. Az igazi ritkaság felénk. Itt mindenki fekete vagy sötétbarna. Talán festeti, de mindegy is, mert eszeveszettül jól áll neki. Hosszú farmert, és egyszerű pólót visel. A hasát eltakarja, de a vékony anyagon át egyértelműen kirajzolódik a köldökpiercingje. Meztelenül is látni akarom ezt a kis ékszert. Meg a piercingjét is.
– Ki ez a csaj? – kérdem Neelst, és azon agyalok, hogy vajon ezt a lányt láttam-e tavaly nyáron Fontanában. Baromira hasonlít rá, pont a zsánerem.
– Nem leszarom? – Neels olyan hangosan beszél, hogy a lány egyből felénk kapja az a finom babaarcát, de aztán rögtön el is fordul.
– Biztos az új szobalány – morfondírozok.
– Az. – Neels elvágtat mellette, nem fárad sem köszönéssel, sem bemutatkozással.
Én azonban meg akarom szólítani a lányt. Tudnom kell, hogy hívják.
4. Celly
A hallba két szürke öltönyös srác robban be. Csak a Kondor fiúk lehetnek. A keringésem megtorpan, a szőrszálak a karomon vigyázzban állnak.
Lopva pillantok feléjük, nem tudom eldönteni, ki kicsoda.
Mindkettő hatalmas. Az egyik magasabb, a másik izmosabb. Nehéz megítélni, ki az idősebb közülük. Igazam volt tavaly nyáron, tényleg az egyikőjük bámult meg Fontanában.
Az erősebb egy pillantásra sem méltat, döngő léptekkel halad el mellettem, és megindul felfelé a lépcsőn. Izzik körülötte a levegő, engem pedig a hideg ráz. Goromba vadállat. Nem ő volt az.
A magasabb testvér néhány lépés távolságra áll meg tőlem, és leplezetlenül bámul.
Ez a széles mosoly, a libabőr, ami felkúszik a nyakamon… Ez a fiú volt az, és most ugyanúgy néz rám. Azt kívánom, bár ne tenné. Nem vagyok rá kíváncsi, azonban ő nagyon is kíváncsi rám. A kezét zsebre vágja, a fejét kissé oldalra dönti, a szeme megvillan, akár egy rókáé. Igyekszem Ximena magyarázására összpontosítani, de érzem magamon a srác tekintetét. Majd lassan elindul felénk.
Ne!
Most nem szaladhatok el, mint legutóbb, de továbbra sem akarok szóba állni vele. Miért nem tud ő is felcsörtetni az emeletre, mint a testvére? Egek, csak ne Kornelius legyen az!
– Szia! – A fiú várakozón néz rám. Egy fejjel magasabb, a válla széles, a mellkasán megfeszül az ing. Idősebbnek hat a koránál, és ravasz mosollyal méreget. Vajon ő is emlékszik rám?
Megzavarodom. Kezet kéne nyújtanom? Én vagyok a lány, de az alkalmazott is. Ez a fiú rangban felettem áll. Kínosan hosszú a pillanat, valamit tennem kell.
– Szia! – nyögöm ki, és kezet nyújtok. Elfogadja. A gyűrűsujján hatalmas, aranyfoglalatú zafír díszeleg, az ingujja alól csillogó aranyóra villan ki. Többe kerülhettek, mint amit én egy év alatt megkeresek itt. A kézfejem elvész a fiú hatalmas tenyerében, izgalmat küld fel a karomon, át a vállamon, majd végig a gerincem mentén. Az inger a csípőtájékomon landol, és szétárad az alhasamban.
Nem értem, mi történt velem. Egyetlen érintésétől bezsongtam? Ez kész röhej!
Szürke zakót és fehér inget visel, melynek felső gombját hanyagul nyitva hagyta, betekintést engedve a tónusos mellkasára. Fel kell szegnem az államat, hogy a szemébe tudjak nézni. Sötétbarna tekintete vonz, mintha magába akarná szippantani a lelkemet. Ellenállok.
– Magnus Kondor vagyok. Nagyon örvendek!
– Celestina Bastien – felelem kurtán, és rettenetesen hülyén érzem magam. Magnus hangja kedves… és állati mély. Pofátlanul jóképű, annyira, hogy még inkább zavarba jövök tőle. Elhessegetem a gondolatot. Ez a fiú veszélyes.
– Nagyon szép neved van – szól karizmatikus mosollyal Magnus. Fűszeres parfüm lengi körül, amibe égett lőpor szaga vegyül. Olyan az illata, mint a fahéjjal behintett, tábortűzön sült mályvacukornak. – Mennyei – suttogja Magnus, és tetőtől talpig végigmér.
Mármint a nevem? A nevemre gondolt, igaz? Az arcom izzani kezd.
– Igen, azt jelenti – hebegem. – Az égből érkezett.
– Azt el is hiszem – mondja fürkésző tekintettel Magnus, és alig hallhatóan teszi hozzá: – Kiscsillag.
Mi a fene? Mit meg nem enged magának, hogy máris becézget! Ha nem a maffiavezér unokája lenne, most elküldeném a fenébe.
Odafent bevágódik egy ajtó, és összerezzenek. Magnus a lépcsőt kémleli.
– Elnézést kérek a bátyám viselkedése miatt! Rossz napja van – szól végül.
– Igazán semmi gond! – felelem karakánul. Nem akarok könnyű prédának tűnni, de Magnus elszánt pillantása arról árulkodik, máris a markában érez. Elrántom a kezemet – talán udvariatlanul –, és hűvös arckifejezést öltök. Magnus vastag szemöldöke egy pillanatra megemelkedik, aztán visszatér az önhitt mosolya.
– Ha bármiben a szolgálatodra lehetek, csak szólj, Celestina! – feleli, majd könnyed léptekkel elindult a lépcsőn. Megdöbbent. Ő akarna a szolgálatomra lenni? De hát én vagyok az alkalmazott. Az pedig különösen rendhagyó, hogy bemutatkozott. A Kondorok a legritkább esetben szoktak. Őket mindenkinek illik ismerni.
Ximena lekísér az alagsorba a szobámhoz, miközben a fiúkról faggatom.
– Magnus Kondor miért ilyen kedves?
Ximena a szemét forgatja.
– Lassan már férfi, te pedig lány vagy. Szorul ez még magyarázatra?
Megrökönyödöm. Ximena arra céloz, hogy…
– Én egész biztosan nem kezdek ki egyikőjükkel sem!
– Nem te. Ők veled.
Leforráznak a szavai.
– Nem, erről egyáltalán nem volt szó! Dolgozni jöttem, pénzt gyűjteni! Nem akarok a Kondor család közelébe kerülni.
Ximena kitárja előttem az egyszerű kis helyiség ajtaját. Keskeny ágy, kopottas szekrény, kicsi asztal és egy szék a teljes bútorzata. Apró és nyomasztó. Pont akkora a kontraszt a fenti pompához képest, mint a klán főemberei és az egyszerű klántagok között. A törzsi múltunk már feledésbe merült. Régebben egy közösség voltunk, mára osztályokba tagolódtunk.
– Celestina, ha van egy csepp eszed, akkor magadba bolondítod az egyiket, és annyi ajándékot vetetsz vele, amennyit csak tudsz.
A csomagom kiesik a kezemből.
– Én nem vagyok aranyásó!
– Nincs abban semmi rossz! – Ximena aranyláncot ránt elő az inge alól. – Ezt nézd! Huszonnégy karát! Nézd, milyen vastag! És nem ez az egyetlen. Fénykoromban egy tucat ékszert kaptam. Ezek ott fent tele vannak pénzzel, Magnus pedig nem a legrosszabb Kondor, akinek az ágyában kiköthetsz! Legyen eszed, és használd ki a lehetőséget. Nem fog feleségül venni, de pár szép ékszerrel hamarabb gyűlik össze a tandíjad!
Felfordul a gyomrom a szavaktól. Eszem ágában sincs bebújni Magnus ágyában. Jobban mondva… a pénzért biztosan nem. Kellemetlen, mennyire megbizserget a gondolat, hogy ennek a fiúnak a karjában kössek ki.
– Higgy nekem! – győzköd Ximena. – Kornelius ezerszer rosszabb, mint az öccse. Szerencséd, hogy rád se hederített. És még nagyobb szerencséd, hogy Magnus szép szóval akar elcsábítani! Rosszabbul is járhatsz.
Szikrázik bennem a riadt felháborodás, majd’ szétvet. Ximena valami olcsó kis lotyónak néz engem, aki pár ékszerért összefekszik a maffiavezér unokájával, és örülhet, hogy nem erőszakolta meg? Földbe döngöl a megaláztatás.
– Nem akarok egyikőjüktől sem semmi!
– Te tudod, Celestina. A helyedben legalább az egyiket közelebb engedném. Akkor a többi talán nyugtot hagy.
Tátva marad a szám, a lábam reszketni kezd.
– Nem. Akkor leghelyesebb, ha most azonnal távozom! – Erőltetnem kell a hűvös hangnemet. Ximena rosszallóan mér végig.
– Megegyeztünk, Celestina. Itt az adott szó többet ér, mint bármilyen szerződés. Ha valaha egyezkedni akarsz a klánnal, jobb, ha ezt megtanulod.
– Nem érdekel. Nem maradok itt, ha nem vagyok biztonságban! – Kihúzom magamat, a karom szorosan a testemhez simul. Egyszerűen muszáj erősnek tűnnöm.
– Celestina! Nyugodj meg, nem eszik olyan forrón a kását! Magnus egyszer megnézett magának, de talán holnapra elfelejt. Kornelius rád sem bagózott. Majd a konyhára osztalak, és akkor nem leszel szem előtt. Ne vedd ezt ennyire véresen komolyan. Különben is, leszerződtél. Hova akarsz menni? A Kondor-területeken megtalálják a szökevényeket.
– Akkor elhagyom a Kondor-területeket! – felelem, de magam is tudom, hogy ez ugyanolyan veszélyes lenne, mint magamra haragítani a Kondor-klánt.
– És hova mész? Az Alfardók területére? Mi szeretnél lenni? Szervdonor, prostituált vagy elég csinosak érzed magadat, hogy eladjanak valami másik országba feleségnek? – kérdi gúnyosan. Igaza van. Az Alfardók emberkereskedők. Brutális végzet vár mindenkire, akit levadásznak. Többek között ezért erős a Kondor-klán. Biztosítja a saját népe védelmét a másik klántól – már ahol.
– Te az ország jobbik felén élsz – folytatja Ximena. – Becsüld meg a sorsodat! A Kondor család beléd vetette a bizalmát azzal, hogy beengedett az otthonába. A klánban nem mindenkinek adatik meg ez. Biztosan jó ajánlást kaptál. Kitől is van?
– A nagybátyám a vittorói kapitány barátja – felelem. És mellesleg rendőr volt. Ironikus módon a vittorói rendőrkapitányságon mindenki egyben klántag is.
Ximena bólint.
– Látod. Szerencsés csillagzat alatt születtél.
Azért azt nem mondanám. Vittoro, Betra szigetének fővárosa hanyatlik. A Kondor család egy rakás beruházást ígért a betraiaknak. Ezek nagy részét el sem kezdte, a többit félbehagyta. De ami a legrosszabb, hogy a sziget védelmét sem látják el tökéletesen. Az árát beszedik, de időről időre eltűnnek onnan emberek, különösen a kisebb falvakból. Már csak Vittoro biztonságos, de ott nem tudtunk egy albérletet megfizetni. Ezért is jártam Igrandára gimnáziumba. Azt hittem, ott megúszom az Alfardókat. Egészen addig a nyári napig Fontanában.
– És ne feledd, hogy ez a birtok a legjobban őrzött hely az országban. Itt garantáltan nem fenyeget az Alfardo-klán – folytatja Ximena.
– Viszont ez a fő célpontjuk – felelem, de csak azért, hogy ellent mondjak neki. Sarokba szorítva érzem magamat. – Szét akarják robbantani a Kondor-klánt, hogy szabadon garázdálkodhassanak.
– Nem fog nekik sikerülni. A vezér és a katonasága erősebb, mint valaha. Ide idegen nem jut be, és semelyik klántagnak sem lenne mersze Vincent Kondort elárulni.
Pedig bizonyára akad, aki szeretné. A kegyetlensége nem teszi megosztóvá a klánban, azonban az, hogy bizonyos területek védelmét elhanyagolja, igen. És persze mindig akadnak olyanok, akik egyszerűen hataloméhesek. Persze ezt Ximenának hangosan nem mondom ki. Felérne egy árulással megkérdőjelezni Vincent Kondor hatalmát. Helyette lenyelem a békát. Elvégre Magnus csak udvariasan bemutatkozott. Nem számítottam rá, de ebből nem következik szükségszerűen, hogy többet akar tőlem. Ximena saját magából indult ki. Ő az, aki lecsapna egy gazdag maffiasarjra, nem én. Akkor sem, ha Magnus olyan vonzó, hogy már a gondolatára is bizseregni kezd a gyomrom. Vajon emlékszik rám?
5. Magnus
Neels épp akkor lép ki anyu szobájából, amikor felérek az első emeleti folyosóra.
– Hogy van? – kérdem, és a gyomrom összerándul. Tudom a választ. Anyu mindig is beteg volt. Egész pontosan Neels születése óta. Súlyos depresszió és állandó migrénrohamok gyötrik.
– Nincs jól. – Neels tekintete fátyolos. Nagyot dobban a szívem, mintha ki akarna törni a bordáim közül.
– Mi van vele? – A kilincshez kapok, be fogok menni, de szeretném, ha Neels felkészítene, mi vár rám.
A bátyám nyel egyet, és a fejét csóválja.
– Félrebeszél. Az én hibám. Hülyeségeket mondtam neki. – Hosszan, szaggatottan sóhajt, majd megragadja a kézfejemet a kilincsen. – Most inkább ne menj be.
– Hátha meg tudom nyugtatni! – erősködöm. Látni akarom anyát. – Talán túl sok gyógyszert vett be. Gondolod, hogy kéne a naloxonspray?
– Kétlem, hogy túltolta a fájdalomcsillapítót. Csak simán félrebeszél – hagyja rám Neels. – De én egy szavát sem hiszem. Hülyeség. – Fújtat. – Ez egy baromság! – morogja, majd a szobája felé indul. Mi a fenét mondott neki anyu? Baromi erős fájdalomcsillapítókat szed, és mindig tartunk a szobájában egy gyógyszert, ami opioidtúladagolás ellen van, és orrba kell fújni.
Lenyomom a kilincset, óvatosan benyitok, és egyből anyu arcát figyelem túladagolás jelei után kutatva. A függönyök összehúzva, közöttük délutáni napfény dereng, félhomályba vonva a szobát. Az ablakok zárva, anyu nem bír semmilyen zajt, de a levegő friss és virágbolt illatú.
Vagy ravatalozó.
Nem, ilyenre gondolnom sem szabadna. Kétóránként szellőztetnek nála, és tele a helyiség vágott virággal. Nincs más oka.
– Anyu?
– Te vagy az, Magnus? – Anyám úgy beszél, ahogy a fűszálak susognak a mezőn.
Az ágya szélére ülök. Gondosan fésült szőke haja elterül a párnán, friss hálóinget visel, ami akár nappali öltözetnek is elmenne. Nem magától néz ki így. Naponta többször gondját viseli az ápoló. Ha anyun múlna, hetekig nem kelne ki az ágyból.
– Én vagyok, anyu. – Megsimítom az arcát, és ő megfogja a kezemet.
– Neels dühös rám?
– Nem, dehogy! Mennyi gyógyszert vettél be?
– Egy szem fentanilt, olyan tizenegy körül. Úgy éreztem, migrénem lesz. Miért?
Töprengve figyelem, végül lemondok a naloxonról. Magánál van, nem tűnik zavartnak. A ténytől, hogy migrénre nem lenne szabad fentanilt szedni, ezúttal is eltekintek. Más már nem nagyon hat anyunál.
– Mit mondtál Neelsnek? – Remeg a kezem. Remélem anyu, nem érzi. Eddig sosem beszélt félre.
– Nem érdekes, kincsem – súgja. – Butaság volt elmondani.
– Nagyapa megütötte – csúszik ki a számon. Nekem meg ezt volt butaság elmondanom.
Anyu arckifejezése változatlan, az ablak felé fordul.
– Kinyitnád? – kérdi remegő hangon.
– Persze! – Felpattanok, és az ablakhoz sietek. Tudom, hogy anyut mardossa a bűntudat az állapota miatt. Sosem tudott nekünk segíteni, vagy kiállni értünk, és ez tovább rontott az állapotán. Igazi ördögi kör. Most már felnőttek vagyunk, de ugyanolyan tehetetlenek, mint ő. Bár mi legalább kijárunk a fényre. Anyu bipoláris, mióta az eszemet tudom, de mostanában szinte csak depressziós epizódjai vannak. Már semmilyen erőfeszítést nem tesz, hogy jobban legyen. Azt hiszem, kezdi feladni.
– Gondolod, hogy baja esett a fiamnak? – A hangja szokatlanul magas.
– Ebcsont beforr – felelem színpadias mosollyal. Igaz, ami igaz. Neels feje beforr. De a lelkén – a lelkünkön – a sebek jóval nagyobbak. – Szeretnél kimenni sétálni? – Mindig megkérdezem, de tudom, hogy nemet fog mondani.
– Majd holnap, kicsim – súgja anya. – Menj ki, kérlek. Kezd fájni a fejem.
– Oké – szólok lemondóan. Ez az átlagos forgatókönyv, és mégis mindig csalódok. Szégyellem. Mindjárt felnőtt vagyok. Nem anyám szoknyája körül kéne sertepertélnem. De a francba is, nagyapa ma fegyvert fogott rám, és nincs senki, akivel beszélhetnék erről. Az öreg régebben nagykoponya volt, de kezdi elinni a józan eszét. Két hónapja kérdezés nélkül lőtt fejbe egy klántagot. Azóta sem árulta el senkinek az okát.
Bezárom magam mögött az ajtót, és a szobám felé indulok. Eljutottam arra a pontra, amikor már én is csak egyedül akarok lenni.
Odabent lerogyok az ágyamra, elterpeszkedem rajta, és a festett plafont bámulom. Mindenféle rokokó növények futnak rajta a középen lógó csillárig, amit nagyapa irántunk tanúsított „törődése” és általános vérszomja jeléül kristályról szarvasagancsokra cserélt le. Szép darab. Még tetszene is, ha nem rühellnék vadászni. Bezzeg Neels! Szereti látni, ahogy a golyó a belefúródik az élő húsba, a prémet átitatja a meleg vér, a préda kap egy utolsó, robbanásszerű adrenalinlöketet, és úgy menekül, mintha el tudna futni a kaszás elől. Neels szeret időben odaérni, hogy lássa az állat haláltusáját. Bizsergeti a gondolat, hogy képes elvenni egy életet. Aztán megadja a kegyelemdöfést. Érti, hogy fáj az állatnak, de nem érzi. Rituálisan végez vele.
Ebben mások vagyunk. Én nem szeretem látni a kínt. Ölni… Az egy dolog. Ha ölök, igyekszem gyorsan túlesni rajta, még akkor is ha, csak állatokról van szó. Nincs benne semmi pátosz. Egyszerűen kipipálom a feladatot a képzeletbeli listán, és próbálom elfelejteni. Emberrel még egyikőnk sem végzett, de Neels alig várja. Az ő lángoló dühét csillapítja az ömlő vér, az enyémre viszont úgy hat, mintha benzint locsoltak volna rá.
Az oldalamra fordulok, az arcomat a párna hideg felének nyomon. Fáradt vagyok, nem akarok nyomasztó dolgokra gondolni. Szomjazom az örömre, és az agyamba bekúszik Celestina szépséges arca. Ragyogó, mennyei. Tökéletesen illik rá a Kiscsillag becenév. És hogy felháborodott rajta! Elmosolyodom. Magabiztosnak és büszkének tettette magát, de fülig vörösödött tőlem. Alig várom, hogy újra lássam.
Ő volt az, őt láttam Fontanában. Különleges.
Az írisze zöld és barna, a mosolya egyetlen pillanatra villant fel, szelíd és baromi széles. A póló megfeszült a cicijén, a pirszingje hivalkodón dudorodott alatta. Elképzelem, ahogy felhúzom a vékony pamutot, és elém tárul mindene. Feszes mellek – lefogadom, hogy olyan picike, rózsaszín mellbimbója van –, keskeny hasizmok, amik vékony, selymes párnácskában érnek véget az alhasán, és az egész középpontjában a köldökékszer áll.
Gyönyörű.
Gondolatban lejjebb haladok, és kicipzározom a farmerjét. Vajon milyen bugyit visel? És milyen fazonú a puncija? Egyszerű pamutot képzelek el rajta, természetes szőrzettel – váratlanul érte, hogy levetkőztetem, hirtelen estünk egymásnak. Jól jött az a tapadós öltözet, amiben először megláttam. Tökéletesen el tudom képzelni, ahogy anyaszült meztelenül fekszik előttem, széttárt combokkal, arra várva, hogy mélyen beléhatoljak. Az ajkammal zárnám el a nyögése útját, ráborulnék, körbevenném, hogy csak az enyém legyen, és minden rezzenését, minden lélegzetvételét, minden szívdobogását érezhessem. Az izmaim ellazulnak a kellemes gondolatokra, egyedül a farkam feszít, majd’ felrobban a nadrágomban.
De van egy kis gond.
Mélyet sóhajtok.
Még sosem szexeltem. A gondolatra elönt a szurokszerű, meleg szégyen, de elűzöm. Ez az én fantáziám, és jól csinálom benne.
Újra elképzelem az alattam fekvő Celestina meztelen testét, mint valami modern, obszcén angyalszobrot. Mert pontosan úgy néz ki, mintha a kicseszett mennyországból pottyant volna ide.
Kiscsillag. Nem illik közénk.
Baromira kíváncsi vagyok, mi vitte rá, hogy a Kondor-birtokra szegődjön el. Jó pénzt fizetünk, de így is alig találunk személyzetet. Nagyapa híre mindenkit elijeszt.
6. Celly
Ximena átvert! Nem a konyhára osztott. Segítenem kell felszolgálni a vacsorát, rögtön az első napon. Az egész család ott lesz! Remeg a kezem, a fejembe beférkőzik Magnus. Hirtelen utálom a gondolatot, hogy a szobalány vagyok a családja házában.
Mindig elvártam a fiúktól a tiszteletet, különösen a kortársaimtól. A suli annyira más volt. A srácok megnéztek, megszólítottak, de úgy reagáltam, ahogy akartam. Egyenrangúak voltunk, és ha valaki szemtelenül viselkedett, akár nyíltan el is küldhettem a fenébe. Most alárendeltnek érzem magamat, szégyellem, hogy cseléd vagyok. A vállamra telepszik az érzés, szabadulni akarok tőle. Eltűnni innen, és soha többé nem látni Magnus Kondor ravasz tekintetét és féloldalas mosolyát. A gyomrom ici-picire húzódik össze, amikor megjelennek előttem a csokoládébarna szemek, amiket sűrű, vastag szempillák szegélyeznek. És milyen magas. Nem csoda, hogy őt néztem az idősebbnek.
Ezekkel a gondolatokkal rakom be a leveses tálat az ételliftbe. Ilyen kiszolgálást eddig csak régi filmekben láttam. Különös, a maffiából nem nézné ki az ember az eleganciát és etikettet, bár való igaz, hogy a Kondorok hosszú nemzedékek óta vagyonos család, rengeteg legális és illegális tevékenységgel. A dél-zéikai törvények felett állnak.
Ximena utasít, hogy menjek fel, a többit majd ő felküldi az étellifttel. Egyetlen egyszer beszéltük át, hogy mit kell tennem. Nem értem, miért engem küld. A személyzet többi tagja mind ötven év feletti, némelyik valóságos őskövület. Lefogadom, hogy ezer éve itt szolgálnak.
Fejben átveszem a teendőimet. Kipakolok, és legfeljebb akkor szedek nekik, ha kérik. A vacsora végéig készenlétben állok, ha esetleg szükségük van még valamire, de Ximena szerint nem lesz, legfeljebb ha az öreg Kondor az utolsó csepp bort is megissza a szobában. Akkor mehetek a pincébe.
Odafent belenézek az egyik plafonig érő, arany keretes tükörbe, hogy biztosan tiszta-e a kötényem, és rendesen áll-e rajtam a ruha. Bézs, pamut nyári ruha az öltözékünk, a szoknya része a térdemig ér, és ma estére felvettem alá egy fehér inget, hogy a vállam ne maradjon csupaszon.
Ismét eszembe jut Magnus. Vajon milyennek lát majd engem ebben a ruhában? Ó, de mit foglalkozom ezzel? Egyszer udvariasan bemutatkozott. Ez nem jelent semmit. Ettől még nem gondolom róla, hogy rendes vagy kedves fiú. Talán csak kipróbálta, hogyan reagálok. A célját valószínűleg elérte, mert úgy viselkedtem, mint egy idióta.
Kiveszem a tálat az ételliftből, és az ebédlőbe indulok. Az első, ami feltűnik a tekintélyes, vakító fényű helyiségben, a csend. A család nem beszélget, mozdulatlan, akár a falakon lógó, gigantikus festmények. Mindenki öltönyt vagy koktélruhát visel. Az asztal elég hosszú, hogy több tucat ember köré gyűlhessen, de csak nyolcan ülnek körülötte. Vincent Kondor foglal helyet az asztalfőn, ráncai elárulják, hogy az eddigi hatvan-egynéhány éve alatt a legtöbbet megélt érzelme a harag volt. Balján Kornelius, aki mogorván bámulja az üres tányérját. Most tűnik fel, mennyire hasonlít a nagyapjára. Mintha csak a fiatalabb kiadása lenne. A szemük hajszálra megegyezik, az íriszük szénfekete, az egyetlen különbség, hogy Vincent Kondor tekintete olyan üres, akár egy halotté, Korneliuséban pedig folyamatosan szikrák pattognak.
A vezér jobbján az öreg Kondor idősebb fia, Kornelius és Magnus apja, Dominik foglal helyet. Rá hasonlít Magnus. Dominik felesége, Hélia nem jött le vacsorázni, Ximena szerint nem szokott. A széke üresen árválkodik. Utána a sorban Dominik öccse, Kristobald és a felesége Kalista, majd a gyerekeik, egy nyolc éves, hullámos, barna hajú fiúcska, Enzo, és egy kilenc hónapos kislány, Ethelyn ülnek, körülöttük két dada sürög.
Magnusra direkt nem nézek rá. Kornelius mellett foglal helyet, és érzem a tekintetét magamon. Nem képzelem. Ha a szemem sarkából odapillantok, látom, hogy az arca követ az ebédlőn át, ahogy az asztalfőhöz viszem a levest. Amikor elhaladok mellette, megmozdul a széke. Hátrébb húzódik, hangtalanul siklik a márványon.
Kikerülöm.
Nagy ívben.
Csak a léptem ütemes kopogása, és Ethelyn halk gügyögése töri meg az fojtogató csendet.
Különös.
Miért nem szól senki egy szót sem? Ők maguk is félik a vén Kondort?
A forró raguleves illatába szivarfüst vegyül, a vezér épp elnyomja a parázsló véget egy kistányéron, majd jólesően hátradől. Ahogy közel lépek, megcsap a belőle áradó tömény alkoholszag. Nyomasztó. Apámnak szokott ilyen erős piaszaga lenni. Kénytelen vagyok közel hajolni is Korneliushoz, hogy lerakjam az ezüsttálat, de ő úgy tesz, mintha ott sem lennék. Voltaképp hálás vagyok neki. Így szeretnék itt élni. Mintha a berendezés része lennék, mintha csak…
A fenekemen erős szorítást érzek!
Egy pillanat műve az egész, mire észbe kapok, elmúlik. Kapkodom a fejem, nem értem, mi történt. A levesestálat egy centire tartom az abrosztól, és olyan ügyetlenül teszem le, hogy a fedő megbillen, a forró leves pedig kifröccsen. Épp csak látom, ahogy az öreg Kondor visszahúzza a kezét.
Te szent ég! Belemarkolt a fenekembe. Bukfencet vet a gyomrom, aztán lever a hideg veríték.
A terítőn végigfolyik a leves, egyenesen Kornelius ölébe. Ő felkapja a térdén nyugvó textilszalvétát, az asztalra csapja, hátracsúszik a székkel, vadul kikerül engem, és ráordít a családra.
– Én végeztem mára!
Mindenki hallgat.
Össze vagyok zavarodva, perzsel a szégyen. Hátrálok, figyelem az arcokat, próbálom felmérni, mekkora hibát követtem el, de senki nem néz rám. Mindenki az öreg Kondort figyeli, aki vöröslik a dühtől.
Rántást érzek a karomon.
– Gyere! – suttogja Magnus, és kicibál az ebédlőből. Mereven bámulok magam elé, a lépteket automatikusan teszem meg. Megfagytam. Jéggé váltam. Ha nem vonszolnának, nem tudnék mozogni. Most már értem, miért fonnyadt öregasszony a személyzetben mindenki rajtam kívül.
Az ajtó becsapódik mögöttem, a vezér ordítozásban tör ki. A kicsik felsírnak, valamelyik férfi családtag száll vele vitába. Széklábak csattannak a márványon, már női hangokat is hallok, de minden egyre távolodik, ahogy Magnusszal haladunk a folyosón.
– Ezt nagyon elszúrtam, ugye? – kérdem cincogó hangon. A torkomat szorongatja a sírás. Dehát miket beszélek? Az öreg megfogta a fenekemet! A fenébe is, miért? Miért? Ordítani tudnék, tombolni, törni-zúzni, de valószínűleg senki sem látta, mi történt. Mondjam el az unokájának? Hinne nekem? Egyáltalán szabad ilyet mondani egy nagyapáról? El akarok innen tűnni! Most azonnal!
– Leves volt, Kiscsillag. Túléljük – feleli határozottan Magnus.
– Kornelius nagyon megharagudott – nyögöm, de egyfolytában a vénember jár a fejemben. Hozzám ért. Hozzám ért!
– Neelsnek egészen más baja van – szól fojtott hangon Magnus. – Nem a leves miatt lépett le.
Nem értem. Mi baja lehetne Korneliusnak? Ő lesz Dél-Zéika egyik legbefolyásosabb embere. Érinthetetlen, akkora vagyonnal, amit normális ember el sem tud képzelni. Mi a fene baja lehetne „Neelsnek”?
– Akkor mi miatt? – kérdem.
Magnus nem felel, kiterel a hátsó teraszra, de nem kapcsol lámpát. Kísérteties az udvar. A fák fekete árnyak, hajladoznak az esti szélben, a talaj ontja magából a forróságot, keserédes virágillat száll, és őrülten ciripelnek a kabócák. Magnus egy sötét szegletbe vezet, amit egyik ablak sem világít meg.
Kezdek tőle is félni. A nagyapja az előbb markolt a fenekembe, vajon ő mit akar félhomályban?
– Hova megyünk? – kérdem.
– Oda, ahol nem vagyunk feltűnőek – feleli komoly arccal, majd kihúz egy széket a kerti asztal mellől, és hellyel kínál. Leülök. Mi mást tehetnék? Innen nem tudok csak úgy elfutni. Magas kerítés övezi a birtokot, minden kapuját a Kondor-klán katonái őrzik, még az udvar is be van kamerázva.
– Megmondom Ximenának, hogy ne osszon többet az étkezésekhez – szól Magnus.
– De mi lesz most a vacsorával? – kérdem, és úgy érzem, elárultam magamat. A vacsorával törődöm, miközben az a vén szemétláda hozzám ért. Az undor és szégyen felváltva cikázik bennem. Hányni akarok.
– Hidd el, hogy nem akarsz most ott lenni – szól vészjósló hangon Magnus.
– Nem – felelem lemondóan. – Nem akarok itt lenni.
Magnus felkapja a fejét. A szeme a gyenge fényekben hollófekete, az arca feszült, jóval idősebbnek tűnik most, mint délelőtt.
– Egyáltalán minek jöttél ide? Nem olyannak tűnsz, aki tudja, mit vállalt. Senki sem szólt neked? – Magnus réveteg, hangosan gondolkodik. – Az nem lehet. A családodban valaki Kondor-klántag. Nem szólt?
– De szólt – suttogom, bár ez csak félig igaz. Erről ugyanis senki sem szólt. Vagy csak buta voltam, hogy nem találtam ki magamtól?
– Ki ajánlott be?
– A nagybátyám – felelem.
– Szép kis nagybácsi – mormogja Magnus.
– Az unokatestvérem… – Majdnem kimondom, hogy ellenezte, de végül elharapom. Stefan is klántag. Nem mondhat rosszat Vincent Kondorról. Legalábbis nyíltan nem.
– Az apád? Mi van az apáddal?
Mi lenne? Apám magasról tesz rám. Nem dobott ki hazulról, de gondoskodott róla, hogy ne legyen otthonom.
– Apámnak megvan a maga baja.
– Haza kéne menned – töpreng Magnus. Meglep. Miért ilyen kedves velem? Miért foglalkozik a sorsommal? Mi akar tőlem?
– Leégett a házunk. Az apám egy égő cigarettával a szájában aludt el. Kimenekültünk, de mindenünk odalett, a kolit sem tudtam tovább fizetni.
– Ó! – Magnus hátradől. – Az szar ügy. – Idegesen túr bele a hajába. – Sajnálom.
– Nem kell sajnálni – felelem. Eleget sírtam már miatta. És mégis… A könnyek, amiket a vacsoraasztal óta tartogatok, szeretnének a felszínre törni. Magnus széles vállát figyelem. Szeretném ráhajtani a fejemet. Jó lenne. Jó lenne érezni őt. És rögtön meg is rettenek. Kétszer kedves volt. Ez semmit sem jelent.
– Az anyukád… hogy viselte? – kérdi.
– Sehogy. A tűz tavaly történt, és hat éves voltam, amikor anya meghalt – felelem. Micsoda nyomoráradatot zúdítok rá! Nem akarok ezekről beszélni. Nem akarom sajnáltatni magamat. Nincs nekem semmi bajom. Megoldom ezt a rémes helyzetet is, ahogy eddig mindent. De talán könnyebb lenne, ha érezhetném Magnus…
Csikorgás hasít az éjszakába. Kornelius a semmiből bukkan fel, kiránt egy széket, és levetődik rá. A szívem a torkomban dobog a rémülettől. Haragszik rám? Vajon megégette a leves? Ott volt a textilszalvéta az ölében, nem forrázhattam le!
– Megfogta a seggét – mordul rá az öccsére.
– Mit beszélsz? – horkan fel Magnus.
– Nem mondta neked, mi? – Kornelius hátradől, és keresztbe fonja a vaskos karjait. Az ingét pólóra cserélte. Azt hiszem, kisebb a méreténél, majd’ szétpattan a mellizmán. – A vén szar megfogta a seggét – ismétli nyomatékosan. Levegőnek néz, úgy beszél, mintha itt sem lennék. Most nem tetszik a dolog, és undorodom a szóhasználatától.
– Igaz ez? – fordul felém megrökönyödve Magnus.
Kiszárad a szám. Úgy érzem, én vagyok a bűnös, én tettem rosszat. Miért? Miért érzem ezt? Miért nem tudok kiállni magamért?
Bólintok. Az arcom ég, és erőlködnöm kell, hogy ne bőgjem el magamat, amitől lefogadom, hogy még vörösebb lesz a fejem.
– Nem hiszel nekem? – förmed rá Kornelius. – Ott ültem közöttük. Ha lett volna valami a gyomromban, az asztalra hányok.
Magnus maga elé mered. Sugárzik belőle a kétségbeesés.
– Látom, nem nézted ki belőle, hogy gond nélkül le tud tenni egy levesestálat – szól gúnyosan Kornelius.
– Pofa be! – veti oda Magnus. Itt ül mellettem, de mintha kilométereket távolodott volna, mióta a bátyja betoppant. Vajon undorodik tőlem? Különös, hogy ez jut eszembe. Az egész viselkedésem idegen számomra. Mintha egy kiszámíthatatlan rémálomba csöppentem volna, ahol még a saját reakcióim felett sincs kontrollom.
– Valahogy Pernella jutott eszembe… – morogja Kornelius.
– Az meg ki? – kérdem.
– Az elődöd – motyogja Magnus, és gyanakvón méregeti a bátyját.
– Miért jutott eszedbe? – fordulok Korneliushoz. Ő nem néz a szemembe.
– Hagyjuk. Kósza ötlet.
Biztos vagyok benne, hogy nem véletlenül merült fel ez a lány. Ha Kornelius nem hajlandó elárulni az okát, akkor majd kiderítem én.
– Sajnálom, hogy leöntöttelek a levessel – mormogom. Újabb önárulás. Másokkal törődöm, pedig engem bántottak.
– Baszki! – horkan fel Kornelius. Magában nevetve körbenéz a sötét udvaron, mintha csak nem hinne a fülének, majd felém fordul. – Mi a neved?
– Celestina Bastien – felelem.
– És hogy hívnak?
– Tessék?
– Így szólítanak, hogy Celestina Bastien?
– Így illik bemutatkozni – vágok vissza. Kezd megjönni a harci kedvem.
– Bocs! Tudod, engem készakarva egy bunkó vadállatnak nevelnek – veti oda Kornelius gúnyos mosollyal. – Szóval, hogy szólítanak?
– Celly – felelem. – Cellynek.
– Na, akkor Celly! – Kornelius előre hajol, és megtámaszkodik a térdén. – Engem ma fejbe basztak egy puskatussal, amitől kis híján beszakadt a koponyám. Azóta szédelgek, és három bazi erős fájdalomcsillapító van bennem. Elhiheted nekem, hogy pont leszarom azt a kurva levest.
Meg sem tudok mukkanni a durva szavaktól. Valami ilyesmire számítottam a Kondor fiúktól, de Magnus modora után mégis hideg zuhanyként ér.
– Ennyire cefetül vagy? – kérdi idegesen Magnus.
– Totál kész vagyok.
– A dokit…
– Nem kell a kurva orvos! – mordul rá Kornelius. – Ha nagyapa megtudja, kapok még egyet. Ezt akarod, öcsike? – Az utolsó szót gúnyos nyomatékkal ejti.
Te szentséges ég…
– Ilyen durván üti meg a saját unokáját? – kérdem elhűlve.
– A trónörökösét! – szól epésen Kornelius.
– Mennyi por van benned? – kérdi óvatosan Magnus. Vagy kokainra gondol, vagy jerberosára. Ennyiből nehéz megítélni.
– Nem több, mint a szokásos – von vállat Kornelius.
Hát ez remek. Drogozik is. Vajon Magnus is használja?
– Milyen por? – kérdem halkan.
– Jerberosa – feleli Magnus. – Nem ismered?
– Ismerem. Betráról jövök.
– Betra – hümmög Kornelius. – Ősi Kondor-sziget.
Amit a Kondor család elhagyott… Magára hagyott, hogy átköltözzön a nagy szigetre, Igrandára, aztán megfeledkezett róla, és a teljes Kondor-szigetcsoportról. Nem mondom ki. Nem okos dolog kritizálni őket.
– Ki az unokatestvéred? – kérdi Magnus.
– Stefan Bastien – felelem. A fiúk összenéznek, a fejüket rázzák. Nem ismerik. Persze, hogy nem. Évek óta nem járnak a Kondor-szigetekre.
– Hozzá nem tudnál beköltözni? – kérdi Magnus.
– Most egy óceánjárón dolgozik. Ő, az apám, és a nagybátyám is. A lakásukat csak bérelték. Egyelőre nem tudok hova menni.
Magnus a foga között szívja be a levegőt.
– Nem bírod a kiképzést – állapítja meg Kornelius.
Köpni-nyelni nem tudok.
– Ugye? – Kornelius arca marcona. A halántékán néhány pattanás éktelenkedik, a szemöldöke vastag, az arccsontjai erősek. Ha letörölné azt az ádáz grimaszt a képéről, voltaképp helyes fiú lenne. – Nem tudtad, hogy az oroszlán barlangjába csak befelé vezetnek lábnyomok?
– Te ezt élvezed? – bukik ki belőlem.
– Basszus, Neels! Tudom, hogy fáj a fejed, de most kicseszett nagy seggfej vagy – mordul rá Magnus.
– Bocs! – Neels felemeli a két tenyerét. – Nem tudtam, hogy máris a barátnőd. Ez gyors volt.
Magnus lemondóan sóhajt, majd felém fordul.
– Ne is figyelj rá! Tele van gyógyszerrel meg jerberosával. Máskor nem ekkora szararc.
Elhiszem neki. A jerberosa harci drog az őslakos elődeink idejéből, és nemcsak elnyomja a fájdalmat, hanem felélénkít, agresszívvá és izgatottá tesz. Minden értelemben. Feltételezem, Kornelius a legelső hatása miatt szívta fel.
– Semmi baj – felelem Magnusnak, majd Neelshez fordulok. – Tudod, a jerberosa nagyon egészségtelen. És nem való ilyen fiataloknak, mint mi.
– Ó, baszki! – Neels felröhög. – Úgy látom, szakértővel van dolgom.
– Ezt mindenki tudja – felelem hetykén.
– Még az ilyen ártatlan kis báránykák is, mint te, mi? Egyáltalán mi a faszt keresel te itt?
– Pénzt gyűjtök. – Kezdek elsiklani Neels gusztustalan modora felett. Azt hiszem, nem kifejezetten nekem szól.
– Legközelebb add el a lelkedet az ördögnek. Kevesebbet kér érte, mint a nagyapám – von vállat Neels.
Rossz érzés jár át. Mire céloz? Ez valami utalás, hogy a vén Kondor később is meg fog környékezni?
– Más szobalányokkal is csinált dolgokat? – kérdem rekedten.
– A nagyapám velünk is csinál dolgokat – förmed rám Neels.
– Na, azért azt úgy nem. Celly nem erre gondolt – tiltakozik Magnus, de az eredeti kérdésre nem felel.
– Aha… – Neels arca megfeszül. – A fiúkkal nem…
– Te meg miről beszélsz? – Magnus keze ökölbe szorul, és közel jár hozzá, hogy felpattanjon a székről.
– Hagyjuk. Lefekszem. – Neels feláll, és egy pillanatig hezitál. – Reggel ne keress, ma a Kalasnyikovval alszom.
Tátva marad a szám. Egy szót sem értek. Az meg mire jó neki?
– Kezdesz bekattanni – dörmögi Magnus.
– Majd ha én is ráiszom a jerberosára, mint a vén szarházi – veti oda Neels, azzal faképnél hagy minket.
Kavarognak a fejemben a gondolatok. Ki kell jutnom innen. Magnusnak is le kellene lépnie, sőt Neelsnek is. Iszonyú ez a hely. Iszonyú ez a család. A vacsora előtti némaság, és a bakim körüli furcsa tekintetek, amik mind a vénemberre szegeződtek, mind értelmet nyernek. Rettegnek tőle. Vincent Kondor megőrült, és a saját családjára is veszélyt jelent.
– Mi van Pernellával? – kérdem.
– Hát… ő… nos, meghalt.
Levegőt akarok venni, de nem tágul a mellkasom.
– De nem tudunk semmit – teszi hozzá gyorsan Magnus. – Egy hónapja lakunk itthon. Mármint én és Neels. Ez előtte történt, szóval… Szóval nem tudom, mi volt vele.
– A családod sem mondta el? – Szinte felvisítok, a kezemet a szám elé kapom.
– De. Ő beteg volt.
– Milyen betegsége volt? – kérdem gyanakvón.
– Nem tudom, Celly. Nem voltam itt. Nem sokat beszéltem az otthoniakkal, és ne haragudj, hogy ezt mondom, de akkor sem a szobalányról kérdeztem őket.
– Hány éves volt?
– Fogalmam sincs. Húsz körül? Háromszor találkoztam vele.
– Hogyhogy?
Magnust bosszantja a faggatózásom, de nem érdekel.
– Mert csak egy évet dolgozott itt.
– És neki is volt elődje? – kérdem idegesen.
– Azt hiszem. Nem tudom, ezekért a dolgokért nem én felelek. Kérdezd meg Ximenát. – Magnus töprengőn mered a sötétbe. Kíváncsi lennék, mi jár a fejében, és Ximenát is ki fogom faggatni.
– Másnak képzeltelek titeket – szólok végül elmélázva. – Téged és a testvéredet.
– Talán mások lennék, ha mindig itthon éltünk volna – feleli. – Mi vagyunk a második prototípus.
– Micsoda? Ez mit jelent?
– Nagyapa nevelésében a második próbálkozás. Az első szerinte félresikerült. Apám és a nagybátyám nem olyanok, mint szerette volna. Szerinte túl gyengék, pedig ők egész gyerekkorukban otthon éltek. Minket ezért küldött magánsuliba. Hétéves korunktól laktunk koliban, alig voltunk itthon.
– Mit értesz az alatt, hogy túl gyengék?
– Nem tudom, nagyapa mit ért alatta pontosan. Itthon sosem állnak ki magukért vagy értünk. A cégnél más, de mióta bejárok, ott is azt érzem, hogy mások irányítanak apu helyett. Olyan pótolhatónak tűnik mindenhol. És nem lehet vele soha beszélgetni.
– Az én apámmal sem lehet – felelem keserűen. – Azon mindenki csodálkozik, hogy nem az apád lesz a következő vezér. Akkor gondolom ezért.
– Igen. Nagyapa azt mondta, sosem bízná rá a klánt. Alkalmatlannak tartja mindenre, főleg arra, hogy az Alfardo-klántól megvédje a Kondorokat.
– És Neelst alkalmasnak tartja – vonom le a következtetést. – Tényleg vadásztok az Alfardókra?
– Ne mondd el senkinek, de nem igazán. Nagyapa inkább szervez egy erős őrséget minden fontos városba, de egyáltalán nem nyomoz Franco Alfardo után.
– Ötletük sincs, hol bujkál? A klán úgy tudja, hogy minden erejével keresitek.
Magnus a fejét csóválja. Csodálkozom, hogy ezeket megosztotta velem. Nem tűnik okos húzásnak beavatni az új szobalányt, hogy Vincent Kondor nem nyomoz az Alfardo-klán vezére után.
– Miért mondod el ezeket nekem? – kérem.
– Úgysem hinné el neked senki, ha továbbkotyogod – feleli pofátlan vigyorral Magnus. – Én letagadom, téged pedig kikiáltanak árulónak.
Megrökönyödöm. Milyen pimasz!
– Nem vagyok áruló. Nem mondom el senkinek – szögezem le. – De a nagyapád megszegi az adott szavát.
– Ez a legkisebb baj, Kiscsillag. A Kondor-klán és Alfardo-klán szinte csak egy dologban hasonlít. Ha a vezért megölik, a klán meginog, és szétszéled. Franco Alfardót kéne levadásznia, és eltenni láb alól. Utána talán feloszlana az egész Alfardo-klán, de legalábbis könnyű lenne felszámolni. Viszont nagyapa úgy van vele, hogy inkább nem avatkozik bele a dolgaikba. Kerüli a konfliktust.
– De Magnus, Betrán rendszeresen tűnnek el emberek a falvakból – felelem keserűen. A nagyvárosok peremterületeiről nem is beszélve. – Csak Vittoro biztonságos.
– Tudom. Ezért nem járunk oda, annak ellenére, hogy az a szigetcsoport szó szerint a miénk. Vultúron még egy villánk is van. Ezer éve nem fordult meg ott senki, szerintem az emberek már azt se tudják, hogy létezik.
– Vultúron alig lakik valaki. Egy falu van ott, ahol az emberek maguk oldják meg az őrséget – felelem. Vultur biztonságos. Talán oda is leléphetnék, de onnan még hajó se jár, csak a halászok használják a kikötőt. Egy híd vezet át Betrára, azonban utána hosszú kilométereket kell sétálni, hogy ismét lakott területre jusson az ember.
– Neels járt ott párszor nagyapával, amikor kisebb volt. Én azt hiszem, egyszer voltam Vultúron, de alig emlékszem rá – mélázik Magnus.
– Téged nem vitt a nagyapád?
– Mindig Neels volt a kedvenc. Régebben zavart, de mára rájöttem, hogy baromi nagy szerencse, hogy én nem érdeklem annyira az öreget.
– Senki nem jár jól, aki érdekli őt – felelem keserűen. Magnus lassan fordítja felém az arcát, az ajkunk egy magasságba kerül.
– Nagyon sajnálom, ami történt, Kiscsillag – suttogja, és egy picit közelebb hajol.
Elhúzódom.
Ezt a pillanatot akarja felhasználni, hogy megcsókoljon? Ez rémes. És különben is…
– Ne hívj így! Van rendes nevem!
Magnus kiegyenesedik, és összehúzza a szemöldökét.
– Tényleg sajnálom – fűzi hozzá zavartan.
Talán nem is akart megcsókolni. Azt hiszem, csak képzeltem az egészet.
– Nem a te hibád – felelem vigasztalón, azonban valami balsejtelem-féle motoszkál bennem az előző téma miatt. Franco Alfardo bujkál valahol.
– Nem féltek, hogy egyszer az Alfardo-klán lecsap rátok? – kérdem.
– Miért tennék? Mondtam, nagyapa gyakorlatilag hagyja őket szabadon garázdálkodni a fontosabb területeket leszámítva. A birtokunkat őrzik. Kétlem, hogy meg mernének minket támadni. – Magnus igyekszik magabiztosnak tűnni, de érzem a kételyt a szavak mögött.
– És Neels sem fog Franco Alfardo után nyomozni, ha ő lesz a vezér?
– Nem tudom. Nem szoktunk ilyenekről dumálni. Szerintem Neels pillanatnyilag örül, ha van egy perc nyugta – feleli komoran Magnus. Egy darabig csüggedten bámul az ölébe, hallgat, majd ismét felém fordul.
– Én nem vagyok olyan, mint a nagyapám! És nem kell úgy viselkedned velem, mintha az alkalmazottam lennél. Csak csináljunk úgy, mintha a suliban találkoznánk, vagy ilyesmi. Oké?
– Oké – felelem elkerekedett szemekkel. Kedves tőle, és ha így akar bevágódni nálam, akkor voltaképp jó húzás. A gond csak az, hogy a tényeken nem változtatnak a szép szavak. Én a cseléd vagyok, ő pedig az úri fiú. És nekem eszem ágában sincs közelebb kerülni hozzá. Lekezelő, hogy folyton „Kiscsillagnak” hív, mintha megmutatná az igazi énjét. De még ha kedves is lenne, az sem jelent semmit. Ő maffiaörökös, és bárhogy is tagadja, rengeteg a rosszakarója. Az élete veszélyes.